Fognyomok (Supernatural 18+)

25. fejezet

Mintha semmi sem történt volna aznap este, mindhárman próbálunk óvatosságból a történetek miatt semmin sem változtatni. Óvatosság... vagy inkább beszariság. Sam nem beszél a Rangerrel való kapcsolatomról, csak próbálja természetesnek venni, hogy van. Mi pedig nem beszélünk egymással az érzéseinkről. Azóta nem mondtam neki, hogy szeretem, ahogyan ő sem. Nem tudom, mennyire igényelné. Te jó ég, még azt sem tudom, én mennyire igényelném! Engem ezek az őszinte vallomások zavarba hoznak, inkább kerülöm őket, mintsem várjam vagy akár hajszoljam a pillanatot. Valójában gőzöm sincs, elhangzottak-e volna a szavak köztünk valaha is, és ha igen, mikor, milyen körülmények között, ha véletlenül nem hallja meg, amit Samnek mondtam. Így marad a jól bevált struccpolitika.

A következő két nap is pont ugyanúgy telik, mint az azt megelőző kettő, Sam és Walker edzősködnek, én pedig ajtónállóként lesem a ki-be járkáló embereket. Azzal a különbséggel, hogy a táncterem takarítását ezúttal másra hagyjuk. Persze arról sem beszéltünk azóta Sammel. Talán jobb is ez így. A mostanában túlságosan is hiányzott béke és nyugalom honol köztünk. Legalábbis látszólag. Hogy őszintén mikor jutunk el odáig, azt nem tudom. Egyetlen apróbb vitám volt tegnap munkaügyben az öcsémmel, aminek a kitörését arra vetítettem ki, mennyire ellenséges a Rangerrel, de válaszul tudatta velem, hogy egyáltalán nincsenek és nem is voltak ellenséges érzései Walkerrel szemben, ezeket mind csak bemeséltem magamnak. Az egyetlen, aki az ellenséges érzései célpontja volt, van és lesz, az én vagyok. Én tehetek mindenről, én hazudtam, én vagyok az, aki nem vette észre a kezdetektől, mennyire nincs rendben, ami kialakulóban van, és egyáltalán... én vagyok az egyedüli itt, aki el van fuserálva. Mindössze egy mentális vállrándítással nyugtáztam mindezt, és mosolyogva magamhoz öleltem, amire hirtelen nem is tudott reagálni. Ráhagytam, sőt látványosan egyet is értettem vele, egyrészt mert tudom, hogy többé-kevésbé igaza van, másrészt pedig boldog vagyok, hogy ezek szerint a pasimmal az égvilágon semmi baja sincs. Azt az egy apróságot leszámítva, hogy a pasim.

Az edzőteremben is csak béke és nyugalom van jelen, ami viszont már sokkal jobban frusztrál. Nem érzem, hogy lenne értelme itt strázsálnunk. Amikor pedig a múltkori nő is megjelenik, még feszültebb leszek. Pedig azt gondoltam, a történtek után nem meri többet idetolni a képét, legalábbis az ittlétünk alatt. Titokban egész idő alatt vizslatom, de meg sem próbál közeledni Walkerhöz, csak teszi a dolgát, és néha a távolból pillantgat rá. Aztán pedig rám. Többször is el kell kapnom a tekintetem. A fenébe is, zavarba hoz egy nő, akit még csak nem is ismerek! Bosszantóan ismeretlen érzés számomra. Végül nem szól egyikünkhöz sem, csak kifelé menet még egyszer lopva, a tincsei takarásából ránk pillant, épp amikor összetalálkozik egy barátnőjével, akivel távozás előtt sutyorog még egy-két percet.

Nem kell sok idő, hogy megtudjam, miről beszéltek, a barátnő ugyanis nem sokkal később odalép hozzám, és a mellkasomra simítva a tenyerét, kerek perec kijelenti, mit szeretne. Minket. Mindkettőnket. Egyszerre. Néhány mondatban meglehetősen élénk képet festve a fantáziálásairól. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, csak állok ott leesett állal, mint egy töketlen tinédzser. Ezúttal Walker az, aki talán féltékenységből, talán csak a néhány nappal ezelőtti közbeavatkozásom viszonzásaképpen, de odalép, hogy határozottan visszautasítsa a nevemben, és egyben ki is tessékelje a hölgyet a teremből. Amikor pedig ezt követően Elinor, az angyalunk kérdőn néz rá, egyszerűen csak odaveti neki, hogy elég ebből, nem bordélyházban vagyunk. Én csak zavartan leülök a sarokba, és az a tervem, hogy csendben várom a munkaidő végét. És persze azt, hogy megjelenjen végre az a kicseszett angyalhóhér, mert bár még csak pár napja csinálunk úgy, mint az állítólagosan normális emberek, már most kezd nagyon elegem lenni ebből az életből. Szerintem pont, hogy senki nem normális, akit annak kategorizál a társadalom.