Lány a maffiában

Miért?

Mikor beértem a dolgozószobájába, ő a fotelekhez invitált, és mondta, hogy üljek le, és becsukta az ajtót, hogy magunk legyünk. Láttam, hogy a szeme nem mosolyog, éreztem, hogy ez egy komoly beszélgetés lesz.

-Nos hol is kezdjem. Szóval egy ideje már figyelünk téged és a családod, legfőképp apádat.  Tartozott nekünk, nem is kevés pénzzel,  ám akárhányszor akartuk elkapni, mindig kicsúszott a kezeink közül. Ezért téged akartunk elkapni, hogy ezzel jelezzünk neki. Aztán vissza akartunk neki adni, viszont most jön a csavar. Ebben a játszmában te vagy a jackpot, és ezt mások is tudják. Valahonnan a legnagyobb ellenségünk tudja hogy vagy te is, és valószínűleg apád nekik is tartozott. Ők is ugyanúgy akartak mint mi, és nem is szándékozták véka alá rejteni szándékuk. Épphogy előttük kaptunk el. Velünk még viszonylag jól jártál, bár ilyen szempontból nem ismerem őket. Ezért vagy most az idő legnagyobb részében velem, és ezért siettünk ennyire azzal, hogy minél hamarabb hazajussunk, ide. Volt azonban egy dolog, amiről nem tudtunk-itt egy zsebkendős dobozért nyúlt, és láttam, hogy ő maga se tudja, hogyan tálalja nekem- az az volt, hogy a házatokba betörtek, és mindenkit, akit ott találtak, lelőttek. 

-Nem nem nem nem nem! Nem lehet igaz! Hazudsz! Ez nem lehet igaz!-ordítottam. 

-Még mindig élnek, ne hazudj!-itt már taknyom-nyálam egybefolyt - Neeeeeeeem!!!

A szemében szomorú csillogást láttam, és tudtam, nem tréfál. Nem akartam elhinni, hogy mi történt. Egy hete még minden rendben volt, és erre ez történik. Az apám miatt. Megállt az eszem. Eldöntöttem, hogy addig nem nyugszom, míg nem tudtam revanst venni rajtuk a családomért. A határtalan szomorúság helyét mérhetetlen és csillapíthatatlan düh vette át. 

-Hol vannak?-kérdeztem veszélyesen nyugodt hangon. 

-Azon dolgozunk, hogy ezt kiderítsük, de te ebbe nem szállhatsz be. Túl veszélyes, nem engedem. Mostantól én felelek érted, én vigyázok rád, és nem fogom engedni. Pont.-mondta, de totálisan elképedtem a válaszán. 

-HÁT CSESZD MEG, MOST TUDTAM MEG, HOGY MEGHALT A CSALÁDOM, NÉHÁNY BALFASZ MIATT! ÚGYHOGY ROHADTUL NEM ÉRDEKEL, HOGY MIT MONDASZ! ADDIG NEM NYUGSZOM, MÍG EL NEM KAPOM ŐKET, ÉS NEM TUDTAM VISSZAFIZETNI, TE IDIÓTA!- fel se fogtam, mit mondtam, mígnem Damien is megértette. A szeme veszedelmesen megcsillant, viszont nyugodt, már-már veszedelmes hangon szólt.

-Mars a szobába.

-Na azt te csak hiszed-mentem bele a veszekedésbe.

-Indulás, míg szépen mondom.

-Tudod, mit? Rohadj meg, te és az egész nyomorult bandád-vágtam a szemébe, és kiviharzottam a szobából. 

-Állj meg-kiáltott utánam, de én rá se hederítettem.

Lerohantam a lépcsőn, majd rákiáltottam a lent tartózkodókra, hogy takarodjanak az utamból, viszont ugyanekkor hallották meg Damien kiáltását, miszerint meg kellett állítaniuk. Igaz, hogy az én 173 centimmel valamennyien magasabbak voltak nálam, de Paul sérülésének esete valamennyiük fülébe eljutott, így nem tudtak mitévők legyenek, hiszen szikrázó szemmel, adrenalinnal fűtve rontottam közéjük. Így hát inkább háttérbe húzódtak, onnan figyelték az eseményeket. 

-Csesszétek meg, mik vagytok, férfiak vagy puhány vénlányok?!

Eközben én kirontottam az ajtón, majd a garázs felé rohantam. 

-Állj, kapjátok el!-ordította mögülem, de akárhányan próbálták elkapni a karom, vagy kikerültem őket, vagy kitéptem a kezeimet. Ezeknek köszönhetően azonban Damien utolért, és megragadta a felkarom. Hiába próbáltam, nem tudtam.

-Biztos vagy benne, hogy itt akarsz jelenetet rendezni?-kérdezte, mert egy pár ember megállt körülöttünk, hogyha bármi van, tudjanak segíteni. 

-Rohadjatok meg mind-fröcsögtem félhangosan, hogy mindenki hallja. 

-Jó, te akartad-mondta, és mintha mi sem történt volna, felkapott a vállára, majd elindult befelé a házba. Hiába akartam megrúgni a mellkasát, de nem hagyta. Megpróbáltam a könyökömmel megütni a hátam, ami sikerült is. 

-Biztos így akarod folytatni? Már így se áll jól a szénád-mondta úgy, hogy csak én halljam. 

Rá se hederítettem, tovább csapkodtam a hátát, hogy tegyen le a földre, ám ő mintha meg sem érezte volna vitt be a házba, majd fel a lépcsőn.

-Tegyél már le te nyomorult!-háborogtam.

Beértünk a szobájába, majd fogott és ledobott az ágyra. Fölém tornyosult, majd így szólt:

-Most itt maradsz, kussban. Ha megneszelem, hogy akár csak a kislábujjadat is kirakod a szobából, egy álló hétig itt fogsz maradni, szobafogságban, és nem keressük tovább a családod gyilkosait. 

-Te nyomorult paraszt-sziszegtem, viszont nem mozdultam.

-Én is így gondoltam. A szomszéd szobába leszek, oda ha akarsz átjöhetsz, de ott is csöndbe kell maradnod. 

-Jó, jó, pont nem érdekel-forgattam a szemem.

Kiment a szobából, viszont én ott maradtam az ágyon gondolataim közepette. Sorba vettem, mit kéne tennem. Meg kellett találnom családom gyilkosait, viszont ahhoz segítség kell. Legalább is nem csinálhattam mindent egyedül. Arra jutottam, hogy majd a többiek megkeresik őket, én addig felkészülök a találkozásra. Hogy az idegességgel keveredett dühömet levezettem, elhatároztam, hogy edzek. Jobb dolgom úgyse volt, és legalább megnyugtatott valamilyen szinten. Damien eleinte öt-tíz percenként átnézett, majd mikor látta, hogy nem áll szándékomban elhúzni a csíkot a helyiségből, csak alkalomadtán jött át. Mikor ott volt, szándékosan kerültem a szemkontaktust, és még keményebben csináltam a feladatot. Az egyik látogatása alkalmával, mintha megérezte volna a gondolataimat.

-Hé, hé, nyugalom, nem kell ennyire keményen csinálni, hiszen még nem kaptuk el őket.

-Nem érdekel, mit mondasz-feleltem. Lezártnak tekintettem a beszélgetést, és úgy tettem, mintha ott se lenne, folytattam az erősítést. Úgy látszott, nem akart elmenni, mert ott maradt az egyik fotelben. 

-Na jó, mit akarsz?-kérdeztem, mikor már egy tíz perce csak ült, és nézett. 

-Én? Semmit, nyugodtan folytasd az edzést.

-Álmodban-feleltem, és elkezdtem lenyújtani.

-Nyugalom, megtaláljuk őket, és megfizetnek ezért a tettükért-mondta lágy hangon.

-Persze-persze, neked könnyű ezt mondanod, nem is tudod, mit érzek!

Hiába próbált megnyugtatóan beszélni, szavai tőrként vájtak a szívembe. Próbáltam tartani magam, hogy ne sírjam el magam, de könny gyűlt  a szemeim sarkában, amit ő észre is vett. 

-Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Ne aggódj, elkapjuk őket-mondta, majd épp mielőtt eltört volna a mécses, magához húzott és szorosan megölelt. Karjaiban totálisan összeomlottam, az összes feszültséget ott és akkor engedtem ki, Damien karjai közt, ami nagyon jól esett. Nem tudom, mennyi ideig ülhettünk úgy, de nem is érdekelt. Megnyugodtam. Ez alatt a pár óra alatt, amit együtt töltöttünk, beleszerettem. Nem tudom, hogyan,  vagy miért, de mellette szabadnak éreztem magam. Bíztam benne. Felszabadultnak éreztem magam mellette. Tudtam, hazaértem.