Lány a maffiában

A második hét

2. hét/1. nap

-Na hogy van a kis vadmacskám?-jött be Damien, nem sokkal az után, hogy felkeltem.

-Menj innen-mondtam-nem akarlak látni-húzódtam hátra egészen a hideg betonból készült falig.

-Azt sajnos nem tehetem-lépett közelebb egy hátborzongató mosollyal, én pedig rettegni kezdtem. 

-Mi legyen a mai program?-töprengett, jómagam pedig a félelemtől és a hidegtől összekoccanó fogakkal vártam a sorsom. Tudom, hogy mindenki maga írj a a sorsát, de ott és akkor nem tudtam mit tenni, csak sodródtam az árral. 

Egyszer csak fogta magát, és azt asztalról felvéve valamit, kiment, én pedig megnyugodva fújtam ki a levegőt. Azt hittem, békén hagy. Ó, hogy én mennyire optimista tudok lenni ilyenkor is!

Az örömöm nem tartott túl sokáig, mivel talán egy perc telhetett el, mikor Damien visszatért. Kezében egy nedves törölközővel.

-Ne, ne, ne, ne, ne, csak ezt ne-mondogattam magamban, mert Jack miatt tudom, mekkorát tud csattanni az ilyen törölköző a bőrön. Damien látta a szemembe a rettegést, ami még több önbizalmat adott neki. Kirángatott, majd a kezeimet a fejem fölött összekötözve egy lelógó kampóhoz erősítette, amit eddig észre se vettem. Megigazította a pólóját, majd a karját lendítve megcsapott. Pont azt a pontot találta el, ahol a bordám megrepedt, és nemrég gyógyult csak meg*, úgyhogy a hirtelen jött ütés és a fájdalom együttes erejétől megfordultam a tengelyem körül, a látásom pedig egy pillanatra elhomályosult. Hiába, ez van, ha az embert fogva tartják, minimális kajával, és egy egy négyzetméteres helyen kell lennie. A lábaim megremegtek, miközben újra megcsapott. A szemem elkezdett könnyezni,  de nem adtam hangot a fájdalmamnak. Ahogy sokszor eddig is csak tűrtem, és tűrtem, hang nélkül nyeltem a fájdalmat. Talán az eszméletemet is elveszthettem, mert az egész csapkodósdi csak homályosan maradt meg az emlékeimben. Arra eszméltem fel, hogy Damien eloldoz, majd visszalök a ketrecbe, én pedig az égő testem átölelve elpityeredek. 

*A való életben nagyjából 6-8 hét, mire egy megrepedt borda helyrejön, csak a történet miatt írtam, hogy már meggyógyult.

2. hét / 2. nap

Másnap reggel ahogy vizsgálgattam a sérüléseimet, arra jutottam, hogy a legnagyobb sérülés is csak egy zúzódás lehet a felkaromon. Ez némileg megnyugtatott, de miközben a hányinger kerülgetett az éhség miatt, szorosan lehunytam a szemem, és azt igyekeztem elhitetni magammal, hogy Liammel vagyok, és ez csak egy szörnyű rémálom. Elaludhattam, mivel amikor felriadtam sötét volt a szobában, és csak egy fehér vetítővászon volt kifeszítve pont olyan magasságban és szögben, hogy tökéletesen rálássak.

-Mi a...-képedtem el, mert egyáltalán nem értettem, mi van.

A projektor halk zümmögéssel működésbe lépett, és ahogy az első kép megjelent, elszorult a torkom. A projektor a családommal készült képeket mutattam. Én egytől egyig mosolyogtam a fotókon, ahol vagy a tesóimat öleltem, vagy épp ilyen 'kötelező' fotózkodáson voltunk mindenféle családi rendezvényen. Az a kép ahol épp az alig öt éves kisöcsém mászott a nyakamba különösen elszomorított. Hiába próbáltam tartani magam, ennél a képnél eltört a mécses, nekem pedig halkan potyogni kezdtek a könnyeim, és inkább a fal felé fordultam.

Hamarosan abbamaradt a halk zümmögés, amivel egy kicsit megkönnyebbültem, hogy talán vége a lelki terrornak, ami azért simán van olyan kemény mint egy verés, ha a megfelelő pszichológiai eszközöket alkalmazzák. Régebben nagyon sokat olvastam róla, úgyhogy viszonylag tájékozott vagyok ilyen téren, és igyekszem a mindennapi életben is hasznosítani a tudásomat. 

2. hét/ 3. nap
Itt már kezdtem feladni a reményt, és beletörődni a sorsomba, hogy valaha is újra Liammel lehetek, és élhetem 'rendesen' az életem.
Mikor Damien lejött hozzám, hozott egy  kis enni- és innivalót, ám ahelyett, hogyodaadta volna őket, a telefonján kezdett el valamit nyomokodni. Kisvártatva felhangosította a készüléket és mosolyogva figyelte a reakciómat. Egyetlenegy mondat hangzott csak el, de a szavak mázsás súllyal nehezedtek a szívemre, és keserves zokogásban törtem ki.
-Az nem lehet, lehetetlen-peregtek a könnyeim-ő sose mondott volna ilyet!
-Márpedig tudod te is jól, hogy ez az ő hangja, nem másé. Mostmár hajlandó vagy végre belátni, hogy az enyém maradsz?-kérdezte gonoszan.
Erre nem feleltem, úgyhogy úgy ahog, volt, kajástul mindenestül elhagyta a helyiséget, és aznap már nem is tért vissza. Zokogva döntöttem a hátamat a hideg kőfalnak, és már tényleg csak egy szikrányi reményem maradt, hogy viszontláthatom még Liamet. Ám az a szikra is elegendőnek bizonyult, hogy felélessze bennem a bosszú tüzét, aminek segítségével épségben átvészeltem a hátralevő öt hetet.