Lány a maffiában

Kínkeserves napok

Liam alig pár perce ment el, de máris hiányzott. Oliverék el voltak foglalva a saját dolgukkal, így egyedül maradtam. Nem tudtam mihez kezdjek, a cuccaim már össze voltak pakolva, olvasni, továbbá edzeni sem volt kedvem, Liamet nem hívhattam föl, mert állítólag egy fontos konferenciához hasonló eseményre megy, és összeszedettnek kell lennie. Liam irodájába beérve a székébe ültem, és gondolkozni kezdtem, mit kéne csinálnom, amikor kopogtak. 

-Szabad!-kiáltottam, és Jack lépett be rajta.

Furcsának tűnt, amit abban a pillanatban nem tudtam mire vélni, így hát vártam. 

-Nos..-kezdte-mivel a drága Liamed elment, és a többieknek dolguk van, arra gondoltam-lépett közelebb-hogy mivel nem rég kerültél hozzánk, jó lenne jobban megismerkedni egymással. 

-Vagyis?-kérdeztem vissza, rossz érzéssel a gyomromban.

-Tekints rám úgy mint Liamre-bökte ki végül, majd felhúzott a székből, és az ölébe ültetett. 

-Olyan kis bájos hercegnő vagy-suttogta, miközben össze-vissza taperolt.

Hiába próbáltam kiszállni az öléből, nem engedett, minduntalan egyre szorosabban fogott.

-Na na na, hová ilyen sietősen-mondta, majd szembe fordított magával és tekintetével olyan áthatóan nézett, hogy szinte meztelennek éreztem magam. Ekkor már remegtem mint a kocsonya, amit szóvá is tett.

-Ne aggódj, kicsi lány, ameddig nem rosszalkodsz, nem kell félned. 

Mukkani sem tudtam a félelemtől, és magamban imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen, semmi több. Hallgatásomat beleegyezésnek vélte, úgyhogy folytatta.

-Ameddig vissza nem jön, az enyém leszel. Telefonodat és a laptopodat elviszem, hogy még véletlenül se tudj senkinek se szólni, a többieknek azt mondjuk, hogy nem érzed jól magad, és én ápollak, oké?-tette fel a kérdést a végén, de még mindig nem tudtam megszólalni nagyobb részben a félelemtől, kisebb részben a döbbenettől.

-És persze szabályok is lesznek, amiket ha megszegsz, büntetést kaosz-itt veszedelmes mosolyra húzódott a szája. Első, és legfontosabb, hogyha kiabálni, vagy szökni próbálsz, leviszlek a pincébe, mert onnan csak egy út vezet ki, és tökéletesen hangszigetelt. Második, ha mondok valamit, rögtön jössz, ellenkezés nélkül. Harmadik, tilos visszabeszélned-itt éreztem, hogy bajba leszek, mivel a veszekedések kilencven százalékában eddig mindig enyém volt az utolsó szó. 

-Negyedik, nem tegezhetsz, és uramnak kell szólítanod. Értve?

-I..Igen-motyogtam.

-Igen mi?-kérdezett vissza tüstént.

-Igen, uram-a végét alig hallhatóan ejtettem ki a számon.

-Hangosabban!

-Igen, uram.

-Mivel ez az első kihágásod volt, még nem kapsz büntetést, de nem akarok még egy ilyet hallani.

-Akkor süketülj meg-suttogtam magam elé lesütött szemekkel. 

Erre megfogta az állkapcsom, majd addig emelte fel a fejem, mígnem a szemébe nem néztem.

-Kuss legyen, lotyó-majd felpofozott-megengedtem, hogy beszélj?-kérdezte vészjóslóan.

-Nem hallod? Kérdeztem valamit te kis semmirekellő! Válaszolj!

-Nem, uram, sajnálom-mondtam a sírás szélén állva, és csak reménykedni tudtam, hogy nem fog még jobban bántani. 

-Na azért-válaszolta-most pedig kotródj befelé, nekem dolgom van, itt-mondta, ám én nem mozdultam.

-Nem hallottad?! Tűnés innen-majd hogy szavait nyomatékosabbá tegye, odalépett mellém, és a hajamnál fogva felráncigált, és a szoba felé taszított. Tudtam, hogy nem lenne jó ötlet még jobban felbőszítenem, tekintettel arra, hogy sokkal erősebb nálam, és már így is eléggé felhúztam, de abban a pillanatban nem tudtam ellenállni.