Táncolnál velem? - TAEKOOK (BEFEJEZETT)

|13|

Számtalanszor meggondoltam magam, hogy inkább visszafordulok és át sem megyek Jungkookhoz, inkább békén hagyom, mert az jobb mindkettőnk lelki világának de muszáj volt tudnom, hogy a körülményekhez képest mennyire utál engem. Elég gyorsan faképnél hagytam a suliban de mentségemre szóljon, hogy minél előbb szabadulni akartam abból az egészen félreérthető szituációból, főleg, úgy, hogy utána és közben is győzködnöm kellett magamat arról, hogy csak a lányok felé vonzódom. Nyilván így van, még mindig jobban el tudom képzelni magam egy barátnővel, mintsem egy baráttal de Jungkookkal mégis sokkal jobbak az ilyen helyzetek. Lélegzet visszafojtva kopogtam be az ajtón és vártam, hogy végre valaki megjelenjen az ajtóban de legjobb barátom igen morcos fejére nem számítottam. Hirtelen el is felejtettem, hogy mit szerettem volna, ha szemmel ölni tudott volna, már rég a temetésemen lennék. 

-Úgy érzem, hogy haragszol. - nyögtem ki nehezen az elég egyértelmű tényt. - Nagyon.

-Ügyes vagy, hogy sikerült rájönnöd. - dünnyögte. - Nem csinálhatod ezt velem. - tért rá egyből a lényegre, amire nem számítottam. - Szerintem te annyira nem érted azt, hogy amit te csak viccből csinálsz, én azt tényleg akarom. Képtelen vagyok már máshogy megmondani, hogy megértsd azt, hogy szeretlek téged és nem csak úgy, mint egy havert, akivel viccből eljátszod, hogy meleg vagy. Mellesleg rosszul esett, hogy a terembe flörtöltél velem, utána meg könnyen letagadtad. 

Egy bizonyos részről megértettem, hogy miért akadt ki ennyire, viszont az zavart, hogy az én oldalamról nem nézte a dolgokat. Elég erősen bennem volt az érzés, hogy ezt meg is mondom neki de mivel a békülés volt az elődleges célom, nem tettem meg.

-Csak kicsit érts meg engem is, mert... - akadtam meg egy pillanatra. - Tudod mit? Nem kell megértened semmit. Sajnálom. Persze, hogy letagadom, nekem nem megszokott az, hogy ilyen vagyok egy fiúval. - mondtam ki félve, nehogy ezzel is jobban megsértsem. - Nem téged szerettelek volna megbántani, pont ellenkezőleg, igyekszem arra figyelni, hogy ez ne történjen meg. A suliban is inkább a saját határaimat feszegettem.  

-Hát azt észrevettem. De ne rajtam próbálgasd azt, hogy meddig mennél el egy fiúval. 

-Egy délutánnal ki tudlak engesztelni? - engedtem meg egy apró mosolyt. - Ismerek egy helyet, amit régen két kisfiú nagyon szeretett és rengeteget játszottak ott. Sőt nincs is messze ez a hely. 

-Nem miattad megyek, hanem azért, mert hiányzik a hely. - próbálta visszatartani a mosolyát. - Ne képzelj bele többet, annyira azért nem kedvellek. - került ki és felénk vette az irányt.

Ez a bizonyos hely még csak nem is különleges helyen volt, csak a hátsó kertünkben egy fa. Az egészet az ott szerzett emlékek tették jóvá, egyedül még csak nem is volt buli ide járni, hiányzott az a személy, akivel élettel töltöttük fel ezt a helyet. Valamilyen szinten megnyugodtam, hogy Jungkook velem jött, talán jó úton haladok afelé, hogy megbocsásson nekem, bár annyira a haragot sem érdemeltem. Mosolyogva terültem el a fűbe Jungkook mellé és az eget bámultam, azon gondolkodva, hogy most mit mondjak neki. Pici gyerekként miért volt könnyebb helyrehozni egy barátságot és most miért ennyire nehéz? 

-Régen azt hittük, hogy senki nem tudja, hogy itt vagyunk. - szólalt meg ő először. - Pedig elég egyértelmű. 

-Régen ezen a helyen ütöttük a levegőt, mert harcoltunk. Szóval, ha mi azt mondtuk, hogy senki nem tud erről a helyről, akkor az úgy is volt. - fordultam felé. - Sőt most se tudja senki, hogy itt vagyunk. 

-Te nem vagy normális. - állapította meg hirtelen. - Nem értem mit látok benned. 

-Ez egy kicsit fáj. - kuncogtam. - Mióta tudod? Erre csak akkor válaszolj, ha nem gáz. Ha az akkor mondd meg mit kajáljunk majd. 

-Szerintem mindig is máshogy néztem rád, elvégre már melegként születtem meg. - gondolkodott el. - Szóval tudtam egész végig, csak beismerni később mertem magamnak. Már előbb is el akartam mondani neked, mert meggyőződésem volt, hogy te is szeretsz. Utána meg bevallottad, hogy szereted a húgomat. 

-Szerettelek is, most is szeretlek, te buta. - csaptam vállon. - A legjobb barátom vagy és ezt semmilyen körülmények között nem hagyom veszni, senki nem pótolhat téged. Valahogy különleges kapcsolatunk van. - kerestem erre a megfelelő szót, bár nem találtam meg. - Kicsit olyan, mint anyu meg apu. 

-Te anyudra hasonlítasz, szóval akkor én olyan vagyok, mint az apád? - ült fel értetlenül.

-A kapcsolatunkról beszéltem.

-A kapcsolatunk olyan, mint az apád?  értetlenkedett tovább, mire muszáj volt elnevetnem magam. - Apukád jól néz ki.

-Fúj! - gurultam tőle távolabb. - Fúj, ismét. Elég anyámtól is ezt hallgatni, nem kelljen tőled is. Fúj, a hideg is kirázott. 

-Szerintem igazából apukád tetszik nekem. - szívta tovább a véremet. - Nagyon helyes. Ha olyan korú lennék, mint ő... - ezen a ponton már kész voltam akár meg is ölni magam, csak ne kelljen azt hallgatnom, hogy mennyire helyes az apám. 

-Miatta barátkoztál velem? 

-Bevallom. - tette fel a kezét. - Miatta aludtam is itt olyan sokat, nem is miattad. 

Egyből felcsillant a szemem a hirtelen ötlettől, amit meg akartam valósítani minél előbb. Izgatottan ütem hozzá közelebb, pont úgy mint régebben.

-Itt alszol? - kérdeztem. - Holnap nincs suli, nem fogadom el kifogásnak és azt sem, hogy nem akarsz, mert apu itthon van. 

-Alhatok mellette? Mert akkor igen.

-A fia mellett van hely, sajnálom, anyukám lefoglalta már évekkel ezelőtt azt a helyet. - tetettem szomorúságot. - Na, mit mondasz? 

-Biztos? - kelt fel a helyéről. - Nem leszel fura? 

-Sose vagyok fura.

A nézése teljesen másról árulkodott de akkor sem vagyok fura, az más, hogy megmagyarázhatatlan okokból teszek hülyeségeket de ez nem furcsaság, szimplám meggondolatlanság. Bár ezen az estén még csak meggondolatlan sem lehetek, mert a végén vagy jobban megharagszik vagy egymás szájában kötünk ki. Nem tudom eldönteni melyik lenne rosszabb.