Táncolnál velem? - TAEKOOK (BEFEJEZETT)

|31|

Még mindig ugyanazon a kis útszakaszon álltam, bámulva a lehullot leveleket és a szürkés eget, nem törődve azzal, hogy a melletem elhaladók érdeklődve néztek rám. Ez az idő- amikor egy embernek nincs kedve kimenni a lakásból sem, passzolt a hangulatomhoz. Mintha csak azt mondaná, hogy nincs elég bajod, itt van ez is, ami csak gúnyolódik rajtam. Hosszú percekig csak álltam, valahol reménykedve abban, hogy meglátom a újra, ahogy felém halad, miután mind a ketten lenyugodtunk és békés körülmények között beszéljük meg. De nem jött vissza, ezzel a kezdeti hamis nyugalmamt újra felborítva.

-Minden rendben? - szakított ki a gondolataimból egy gyengéd hang.

-Szakítottunk. - fordultam felé. - Nem akartam ezt.

-Gyere, haza kísérlek, mert belőled kinézem, hogy itt fogsz éjszakázni is. - karolt belém és elkezdett húzni, arra ösztönözve, hogy megmozduljak.

-Nem a bátyádat kéne vígasztalni?

-Te is az vagy. - mosolygott kedvesen. - Szóval az egyik bátyámat épp most pátyolgatom, a másikat meg majd amikor haza értem. Remélem minél előbb meg fogjátok ezt oldani.

-Nem hiszem. - hajtottam le a fejem, hagyva, hogy tovább vezessen a fiatalabb. - Elég határozott volt.

-Kook minden hülyeségben elhatározott. - sóhajtotta fáradtan. - Figyelj, most te szépen bemész az ajtón, eszel valamit és nyugodtan átgondolod mit rontottál el, haza megyek, Jungkooknak is kiadom a feladatot és miután mind a ketten rájöttetek, hogy hülyék vagytok, kibékültök. - simogatta a karomat bíztatóan. - Elhiszed, ha azt mondom, hogy csak az indulat beszél belőle? Pár napig ne várj csodát, mert makacs. Pont ahogy te.

-Nem is vagyok makacs. - dünnyögtem és bevettem az irányt mielőtt még eljezdene oktatni, hogy nincs igazam.

Semmi kedvel rúgtam le magamról a cipőt és ledobva táskámat az egyik sarokba akartam betemetkezni az önsajnálatba. Még csak át sem kell gondolnom, hogy milyen hibákat vétettem, az elejétől a végéig teljesen tisztában voltam vele, csupán csak nem érdekelt, mert jobban féltem a következményektől, minthogy meg is értsem azt, amit Jungkook mondott. Inkább csak meghallgattam, majd azzal a lendülettel felejtettem is el ezeket.

-Ennyire rosszul ment volna a nap? - ült le mellém anya a konyhában. - Vagy mi ez a szomorú arc? Bántott valaki? - kezdett el aggódni anya pillanatok alatt.

Nem akartam elveszteni ezt a szeretetét irántam, nem tudtam, hogy akkor is szeretne - e, ha elmondanám, hogy tetszik egy fiú.

-Inkább én bántottam meg valakit. - sóhajtottam, mivel inkább az elcsukló hangomat akartam leplezni. - Valaki kérdezett tőlem valamit, amire nem tudom a választ de azt sem, hogy hogyan keressem meg.

-Ezt nem értem, fiam.

-Valaki azt kérdezte, hogy szeretem - e... De én nem tudom, emiatt is megbántottam, amit nem akartam. Fontos nekem ez a valaki. - csuklott el a hangom, ezzel együtt a szemem is könnyesedésnek indult. Azt hiszem még nem dolgoztam fel Jungkook szándékát. - Annyira nagyon rossz érzés az, hogy miattam érzi rosszul magát. Honnan tudtad, hogy szereted apát?

-Hát sehonnan. - vont vállat. - Egyszerűen csak éreztem, hogyha nem lenne mellettem abba összeroppannék. Mindenki, aki ránézett annyit látott, hogy egy hülye gyerek. Az is volt, sőt még most is az. - tette hozzá gyorsan. - De nekem képes volt megmutatni azt, hogy milyen valójában. Mennyire gondoskodó és védelmező. Képes volt eldönteni a maga köré épített falat, hogy megmutassa milyen ő valójában, áldozatokat hozott a kapcsolatunkért és én ugyanezt megtettem érte. Egyszerűen csak tudtam, hogy szeretem. Miért, kicsim? Ki kérdezte ezt?

Nem válaszoltam erre a kérdésre, csendben tudatosítottam magamban a hallottakar és a könnyeimmel küszködtem. Jungkook tényleg szeretett engem, nem túlzott, egy csomó áldozatot hozott, hagyta, hogy kényem kedvem szerint használjam ki az irántam táplált érzéseit. Ellenben én mit tettem? Semmit, csupán csak titkoltam, bújkáltam, holott én álltam elő azzal, hogy készen állok. Soha nem is álltam készen. Az asztalra hajtottam a fejemet és minden feszültséget kiadtam magamból könnyek formájában. Kezdtem megérteni azt, amit eddig nem akartam...

-Tae... - tette aggódóan kezét hátamra.

Már magam sem tudtam, hogy voltaképp miért sírok annyira, hogy a lelkem is beleremeg. Féltem.. Folyamatosan félelemben éltem de főként ennek oka Jungkook volt és az, hogy nem tudtam hogyan tudnám helyre hozni, hogy újra velem legyen. Utána jött a következő dolog, amitől féltem...Nem volt visszaút, ha változtatni akartam a problémán most azonnal el kellett kezdenem, hiszen itt volt rá egy remek lehetőség.

-Nem fogsz utálni, haragudni rám? - kérdeztem könnyeimet nyelve, fel nem nézve rá.

-Ugyan miért utálnálak? - kelt fel a helyéről is. - Azért ennyire csak nem rossz.

-Megígéred? - kérdeztem remegő hanggal aggodalmas szemeibe nézve.

-Persze.

-Jungkookról beszéltem.

-Oh. - mondott csak ennyit, ami késszúrásként hatott.

Hirtelen éreztem meg karjait körülöttem, védelmező ölelésébe úgy bújtam, mint egy kisfiú, akinek nincs másra szüksége csak az anyai szeretetre. Tulajdonképpen az is voltam.

-Tae, szeress bárkit, legyél bárkivel te a fiam maradsz. - törölte le könnyes arcomat. - Ezt semmi nem tudja megváltoztatni.

A sírásom oka már nem csak a félelem de a megkönnyebbülés is volt. Nagyokat sóhajtva próbáltam csitítani magam.

-Szeretlek, te butus fiú. - nyomott egy puszit a hajamba. - Már rég tudtam ezt, egyértelműel volt a múltkor, hogy mit szeretnél mondani. Lehet öreg vagyok de nem hülye....-kuncogott. - Most mi van köztetek Kookkal?

-Már semmi. - suttogtam. - Nem sokáig jártunk de már szakítottunk is az én hülyeségem miatt.

-Legyen bármi, ezt meg fogjátok tudni beszélni. Mindig is megbeszéltétek ezeket a dolgokat.

-Gondolod?

-Tudom. Lehet nem mindjárt holnap de a hétvégére már újra együtt lesztek és a bálba is együtt lesztek. - tolt el magától, hogy rám tudjon nézni. - Ne érdekeljen mások véleménye addig, amíg te boldog vagy.

Ezek dolgoztam már egy ideje, pontosabban csak ezt hazudtam. Teljesen jól elvoltam a kis burkomban de most itt a vége, kilépek onnan és készen állva a szárnyalásra minden erőmmel azon leszek, hogy Jungkook megbocsásson. Ismét igaz lett a mondás... Akkor értéklem újra a dolgot, ha már nincs. Túl könnyű hozzá szokni a jóhoz és csak akkor tűnik fel, ha már nincs. Utána rettenetesen nagy hianyérzetet hagy maga után és minden erőddel azon leszel, hogy visszaszerezd. Ha szerencséd van, sikerül, ha nem belefulladsz a mély vízbe, amibe saját magad dobtad. Néhány kérdés motoszkált még a fejemben; vajon az a víz mennyire mély, amibe én ugrottam és van onnan kiút? Vajon Jungkook hagyni fogja, hogy a partra ússzam vagy hagy megfulladni?