Táncolnál velem? - TAEKOOK (BEFEJEZETT)

|33|

Csak még utoljára. Még egy utolsó próbálokozás erejéig ültem le Jungkook mellé az óra előtt és határozottan néztem rá, mire ő bedugva fülébe fekete fülhallgatóját hangosított zenéjén, nem törődve azzal, hogy ezt még a tanár is simán hallja. Felvont szemöldökkel néztem Yoongira, aki ezt az egészet végig nézte és némán kezdett el bíztatni, semmi szó, csupán csak bátorító tekintetek. Lassan ráztam meg a fejemet, hogy felejtse el, mert Jungkook magában már a temetésemet tervezgeti, keltem is volna fel a helyemről, hogy visszaosonjak, amikor egy határozott mozdulattal rántott vissza pulóveremnél fogva, maradásra ösztönözve. Kikerekedett szemekkel néztem rá, fordult a kíváncsiság, hogy mi ez a hirtelen hangulatváltozás nála de nem szól hozzám, sőt akármennyire is próbáltam beszélgetést kezdeményezni, nem sikerült.

-Ez most mi? - tátogtam Yoonginak, aki egész óra alatt folyamatosan hátra fordult.

Semmit nem mondott csak egy kis szívet formált ujjaival. Mit is vártam tőle? Továbbra is kíváncsian figyelgettem a mellettem ülőt, miközben próbáltam azt mutatni a tanárnak, hogy engem nagyon le köt a matek, így is megkérdőjelezte a legutóbbi dolgozatom eredményességét. Nyílván nem mondtam el neki, hogy Jungkook keze munkája van benne, így legalább ezer százalékig biztos volt az, hogy mehetek a bálba. Annyira nagyon örültem neki, elejében még amiatt, hogy Eunnal megyek, utána fészkelte be magát az a tudat, hogy Jungkookkal leszek ott és legszívesebben egy egész szóáradatot zúdítottam volna rá ezzel kapcsolatban, ha hozzám szólna és nem nézne teljesen levegőnek egésznap. Félénken kopogtattam meg a vállát mutató ujjammal, hátha szándékozik legalább rám nézni. Kisvártatva kivette a füléből a fülhallgatót, majd nagy nehezen rám emelte tekintet.

-Jössz szombaton? - kérdeztem halkan, utalva a bálra, reménykedve várva válaszát.

-Nincs miért ott lennem. - dünnyögte, majd újra tudomást sem vett rólam.

Feladva mindent, minden lehetséges próbálkozást keltem fel a helyemről és úgy döntöttem, hogy kihagyom az utolsó órát, nem volt kedvem azt nézni, hogy Jungkook milyen szinten zárkózott. Sóhajtva nyitottam be a bejárati ajtónkon, semmi életkedvel köszöntem szüleimnek, akik aggódva figyeltek engem.

-Azt hittem ma is Kooknál leszel. - hozta szóba apa azt a személyt, aki miatt elmenekültem.

Értetlenül néztem anyára, azt hittem este elmondott neki mindent de úgy látszik, hogy nekem hagyta ezt a bulis részt.

-Nem megyek oda.

-Mi ez a csalódottság? Haragban vagytok? - vette le szemüvegét.

-Valami olyasmi.

-Hogy ti mindig veszekedtek. - rázta a fejét mosolyogva. - Tuti valami lány ügy. - bújt vissza a könyv sorai közé. Elkeseredve néztem apára. - De emiatt ne legyél szomorú, nincs olyan lány, aki egy ilyen barátságot tönkre tenne.

-Szívem, egyél sütit inkább. - nyomott apu szájába egy kekszet anyu, csöndre intve. - Majd ők ezt megbeszélik, ne szólj bele.

Egy visszafogott mosollyal húzódtam vissza szobám sötétjébe, majd egy utolsó üzenetet írtam Jungkooknak, amiben a lehető legkönyőrgőbben fogalmaztam meg azt, hogy jöjjön el, nem fogja megbánni. Minden büszkeségemet félretéve nyomtam a küldésre, ez is ritka volt, hogy ennyire harcoltam volna valaki bocsánatáért de most Jungkookról volt szó. Így teljesen megérte nekem minden egyes próbálkozásom. Hiába jelentettem ki, hogy utoljára próbálkoztam, egy utolsó még belefért, és ha minden jól megy majd, végig fog hallgatni és megbocsátani. Ha meg minden az ellenkezőjére fordul, akkor egy újbóli utolsó próbálokozás veszi majd kezdetét.