ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

22. |Üresség|

A sokk hatása miatt semmit sem voltam képes csinálni, még pislogni sem.
- Meg fogjuk találni, megtaláljuk ígérem!- guggolt le elém Sam.
Nem reagáltam semmit rá, csak meredten bámultam előre.
- Megyünk és tovább keressük őt, te maradj itt Mandy!
Sam mielőtt felállhatott volna utána kaptam és hosszú hallgatás után újra megszólaltam.
- Megyek én is, tudnom kell mi történt vele!
Átöltöztem, majd Sammel elindultam Bucky keresésére.
Újra megnéztük az összes lehetséges helyet, de semmi.
A régi házamnál a postaládában találtam egy levelet, amit nekem címeztek.
- Mit keres ez itt? - tanakodott Sam.
- Nem tudom, valaki olyan küldhette, aki ismer, de nem tudja, hogy elköltöztem.
Felbontottam a levelet és egy cetlit találtam benne, amin egy telefonszám szerepelt.
Azonnal a mobilom után nyúltam, beírtam a számot és tárcsáztam.
Három csengés után valaki felvette.
- Ki maga?- szóltam bele elsőnek.
- Szia Amanda.
- Bucky?- remegett meg a hangom.
- Igen, én vagyok az.
- Hol vagy? Minden rendben veled? Nem esett bajod?
- Nem, jól vagyok, de nem mehetek ma haza.
- Miért nem? Bucky mi történt? Hol vagy most?- kérdezgettem kétségbeesetten.
- Az nem fontos. Rájöttem, hogy jobb neked nélkülem. Nem én vagyok az, akihez hozzá fogsz menni, nem én vagyok a neked való férfi ezen a földön.
- James te meg miről beszélsz? Ezt már megbeszéltük, miért mondod most mégis mindezt?- indultak meg a könnyeim.
- Nincs magyarázat, egyszerűen nem érzem ezt helyesnek, nem tehetlek boldoggá téged, sajnálom.
- Miről beszélsz? Bucky mi történt veled?- estem méginkább pánikba.
- Nem tehetlek úgy boldoggá, ha nem szeretlek!- mondta ki határozottan.
Szavai hallatán lecsúsztam a kocsi oldalán egészen a földig, majd mintha elvágták volna a hangszálaim ismét egyetlen hang sem jött ki belőlem.
Végigfuttatva ismét az imént történt beszélgetést végül megtaláltam a hangom.
- Nem teheted ezt velem! Hazudsz! Hazudsz nekem James! Valami történt veled, tudom jól!- kiabáltam a telefonba.
- Nem hazudok, ennek már régen meg kellett volna történnie. Sosem kellett volna belekezdenünk.
- James..- hebegtem.
- Viszlát Amanda!
- Ne! Kérlek ne! Bucky! Ne tedd le! Kérlek!
Semmit sem használt a kérlelésem.
A vonal elsüketült, majd kinyomta a telefont.
Elejtve a mobilt kezeimet a fejemhez emeltem, végül egy fájdalmas ordítás hagyta el a torkom, ami a csendes utcán hátborzongatóan visszhangzott.
Sam azonnal leguggolt mellém és átölelt, mindent hallott az iménti beszélgetésünkből.
Belekapaszkodtam és csak sírtam, olyan fájdalmasan, mint a szüleim temetése után tettem.
A többiek ekkor érkeztek meg a helyszínre.
Tina és Sarah azonnal hozzám rohantak, hogy megtudják mi folyik itt.
- Mi történt? Mandy mi a baj?
- Mi a baj? Amanda, mi történt veled?
Kérdezgettek aggódva mindketten.
Nem bírtam abbahagyni a sírást, ennyi inger érjen néhány nap alatt, számomra ez túl sok volt egyszerre. A bennem felgyülemlett ideg és feszültség hatására egyre homályosabban láttam, végül lassacskán minden elsötétült előlem.
A következő emlékeim már a házból vannak. Az ágyamban feküdtem, Sarah és Daniel szorították két oldalról a kezeimet. Odalentről viszont egy durva veszekedés foszlányai hallatszottak fel az emeletre.
Megmozdítottam a kezeimet, mire mindketten felkapták a fejüket.
- Hála a jó égnek, végre felébredtél!- borult a nyakamba Sarah.
- Mi történt velem?- kérdeztem.
- Elájultál, de már jobban vagy!- nyugtatott Sarah.
- Két teljes napig..- tette hozzá Daniel.
Sarah tarkón vágta, mire ő haragosan nézett barátnőjére.
- Ezt nem így kellett volna te mamlasz!- teremtette le barátját Sarah.
- Két napig? Mi történt addig? Mi ez a hangzavar odalent?- kérdezősködtem.
- Christina és a szüleid veszekednek, pontosabban az apád. Sam pedig próbálja szétszedni őket olykor.- válaszolt Daniel.
Kipattantam az ágyból, nem foglalkozva az erőtlenségemmel és lesiettem hozzájuk.
- Azt hiszed látni akar téged? A legkevésbé sem! Katharine-t talán igen, de téged nem, azok után ahogy vele bántál!- kiabált Tina.
- Nem te fogod megmondami mit tehetek meg és mit nem a saját lányommal! Nincs beleszólásod ebbe Christina! Nem vagy a család tagja!
- Elég legyen!- kiáltottam el magam.
Zihálva vettem a levegőt, kimerített a hirtelen lerohanásom és a kiabálás is.
Mindenki meglepetten kapta felém a fejét.
- Amand-
- Te meg se szólalj!- folytottam apámba a szót- az egyetlen akinek itt nincs joga kiabálni és veszekedni az te vagy! Tina a családunk része, az én családomé biztosan! Nem mindig fontos az a kibaszott vér, nem az határozza meg ki lehet a családod! Eldobtatok, ti ezt választottátok, én pedig ezt! És most könyörgöm menj el, hagyj békén kérlek néhány napig! Beszélni fogok veled, de hagyj magamra!- mutattam az ajtó felé.
- Legalább anyáddal ne csináld ezt, ő had maradjon veled. Neki ehhez nem sok köze, én terveltem ki mindent!
- Tudom jól, elolvastam néhány dolgot rólatok, van amit tisztábban látok. Anya maradhat velem, te viszont menj, elég rossz inger ért az utóbbi pár napban, nem akarok többet t egy ideig..
Apám szó nélkül kiviharzott a lakásból becsapva a bejárati ajtót.
Újra a földre kerültem és sírni kezdtem. Tina és anya azonnal mellettem termettek.
- Jobban leszel Amy, minden rendben lesz.- csókolt homlokon Tina.
- Jajj kicsi Kincsem!- folytak anyám könnyei is.
A nyakába borultam és átöleltem őt olyan szorosan amennyire csak tudtam.
- Meg akarok szűnni létezni anya! Nagyon fáj! Minden annyira nagyon fáj!- adtam ki magamból.
- Tudom kicsim, tudom! Mostmár itt vagyok, itt vagyunk neked mindnyájan! Nem hagyunk magadra.- simított végig a hátamon anya.
- Úgy van harcos, veled vagyunk!- guggolt mellém Sarah és Daniel is.
Sam is közelebb jött és letörölt egy könnycseppet az arcomról.
- Benézek amint tudok, most el kell mennem! Fontos dolgom van!
- Sam kérlek találd meg őt! Tudom, hogy nem önszántából mondta amit, hallottam a hangján, az nem ő volt, valaki kényszerítette, ismerem őt! Te is hallottad milyen volt!- kérleltem.
- Tudom, azon leszek, hogy minél előbb megtaláljam, ne aggódj!- bólintott.
- Köszönöm Sam!
Sarah és Daniel estig maradtak, még lefekvés előtt hazaküldtem őket, hogy nyugodtan pihenhessenek a saját otthonukban.
Tina és Katharine itt maradtak velem, így nem maradtam egyedül.
A kanapén ülve bámultam magam elé, mikor mindketten megjelentek mellettem és leültek.
Átkaroltak, majd magukhoz öleltek.
- Minden jobb lesz idővel kincsem!- szólalt meg anya.
- Meg akarok halni..- sóhajtottam.
- Ne beszélj ilyeneket Amy!- szólt rám Tina.
- A belsőm már halott. Egy két lábon járó élőhalott vagyok, akiben nincs élet, csupán csak..csak a hatalmas üresség, semmi több.
- Hidd el nekem, lesz jobb is Kincsem! Én már csak tudom! Gyűlöltem magam, apádat és az egész világot, hogy el kellett szakadjak tőled, pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Azt hittem soha többet nem láthatlak viszont, de most itt ülök melletted, ismét egy nagyon rossz időszakod középen és támogathatlak. Ez sem jó, sőt a legrosszabb, mert látnom kell mennyire össze vagy törve, de erről még álmodozni sem mertem évekkel ezelőtt, hogy melletted lehessek, pedig mindennél jobban vágytam rá! A legnagyobb hibás én vagyok ebben az egészben, hogy hallgattam apádra, nem kellett volna! Anya vagyok, kötelességem lett volna kitartanom a gyermekem mellett, erre otthagytalak.
- Kérlek te ne tűnj el újra!- feleltem megtört hangon.
- Ne fogok! Jajj drágám, soha többet nem hagylak magadra!- ölelt szorosan magához.
Sírtam és zokogtam, annyira, hogy már levegőt sem kaptam. Fájt létezni, fájt minden egyes másodperc..
Tudom, hogy James nem önszántából mondta azt, amit. Valaki kényszerítette, ebben biztos vagyok! Szeretett engem és sohasem hagyott volna el! Amint kiderítem ki tette ezt vele, saját kezűleg végzek vele, legyen az bárki!