ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴋ sᴢɪ́ᴠᴇ /ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ./ ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

23. |Felelősség|

Mindenki a segítségemre volt. Az anyám odaköltözött hozzám a házhoz, velem élt és támogatott.
Apámmal ezután sem voltam hajlandó szóba állni, az egykori színes kép amit róla alakítottam ki magamban, mára már csak por és hamu, hatalmas nagy feketeség, számomra valóban megszűnt létezni. Ő sem keresett túlzottan, anyámmal is egyre többet veszekedtek, míg nem arra a döntésre jutottak, hogy elválnak.
Mindkettejüknek így lesz a legjobb.
A válás kapcsán megtudtam, hogy született egy öcsém, aki most nyolc éves. Anyám akkor volt terhes vele, amikor ez az egész "halál" sztori kezdődött. Meglepetésnek szánták volna, de az élet közbeszólt.
Anyám megnyerte apám ellen a bírósági pert, miszerint a fiú nála marad, nem pedig az apjánál, mert ott nincs biztonságban.
Ma van a napja, hogy először találkozok vele, bevallom izgulok, furcsa ennyi év után megtudnia az embernek, hogy van egy öccse.
Felajánlottam, hogy ő is költözzön oda hozzánk, így jobban megismerkedhetünk, ráadásul így mindketten az anyánk mellett lehetünk.
Valamint, történt még valami, ami az egész életem megváltoztatta.
Bucky eltűnése utáni ötödik napon is hányingerrel keltem. Eleinte mindenképp az idegességnek tudtam be, valamint annak, hogy nem eszem túl sokat.
Anya és Tina, valamint Sarah is azt javasolták, hogy csináljak meg néhány terhességi tesztet.
Hülyeségnek tartottam, hisz tudom miért vagyok rosszul, nem vagyok terhes, nem lehet az, most nem.
Végül belementem és megvettem néhány tesztet, hogy bebizonyítsam nincs igazuk.
Tina és anya a fürdő ajtaja előtt vártak rám, hogy készen legyek.
Fejjel lefelé fordítottam mindegyiket, majd az idő leteltével kimentem hozzájuk, rá sem pillantva a tesztekre.
- Készen vagyok. Tessék, én még nem láttam, bár nem tudom mit is akarnék látni a negatív teszteken!- emeltem feléjük a teszetekeg.
Meglátva az eredményt arcukra valódi sokk ült, amit rögtön észrevettem.
Azonnal magam felé fordítottam mindhármat, legnagyobb döbbenetemre mindegyik pozitív eredményt mutatott.
Szép lassan kezdtem el lefelé csúszni az ajtófélfa mentém, míg nem leérkezve a földre, a tesztek kiestek a kezemből. Idegesen a hajamba túrtam bámulva magam elé.
- Minden rendben lesz!- guggolt le hozzám anya.
- Nem tartom meg! Én..én..én biztosan nem vagyok képes erre, egyedül nem! Nem így akartam ezt az egészet, én- hebegtem zavartan össze vissza.
Nem tudtam mi történik velem, nem értettem mi ez az egész. A világ újra forgott velem, zsongott a fejem és gondolatok tömkelege futott végig az agyamon.
- A te döntésed mit teszel saját magaddal, de nagyon jól gondold ezt végig, legfőképp a saját érdekedben!- guggolt le Tina is.
- Nem akarjuk, hogy jobban sérülj, viszont van esély rá, hogyha elveteted, akkor megbánod és csak sokkal rosszabb lesz. Nagyon nyersen fogalmaztam, de fel kell fognod a döntésed súlyát ez esetben. Nagyon át kell ezt gondolnod Kicsim! - simította végig a felkarom anya.
- Igen, igazatok van!- bólintottam.
- Elmegyünk holnap a dokihoz, hogy biztosítson bennünket a valódi terhességről rendben? - kérdezte anya.
- Rendben, ugye te is eljössz Tina?- néztem rá kérlelően.
- Persze, hogy elmegyek, ott leszünk mindketten veled, ne aggódj!- szorította meg a kezem.
Másnap a doktor megállapította, hogy terhes vagyok, pontosan tíz hetes. Még dönthetek arról, hogy megtartom-e vagy sem.
Időt kértem mindenkitől, anyán és Tinán kívül senkinek sem mondtam el, addig nem is szeretném, amíg nem döntök.
A vizsgálat óta eltelt egy újabb hét, de még mindig képtelen voltam dönteni és rohamosan fogyott az idő.
Idő közben elérkezett az a nap, amikor anyu először hozza haza az öcsémet a tóparti házhoz, ma történt meg a tárgyalás.
Idegesen fel-alá járkálva vártam, hogy megérkezzenek.
Anyu elmondta, hogy sokat mesélt neki rólam, mindig is szeretett volna találkozni velem.
Az ablak előtt sétáltam el, amikor az ismerős autó befordult az udvarba.
Lefagytam a nappali középen és vártam, hogy benyissanak.
Legelőször Tina jött be, csak egy nyugtató pillantást vetett felém egy mosoly kíséretben, majd az anyám követte, végül pedig ott állt ő, az öcsém.
Megszeppenve figyeltük egymást, nem szóltunk egy szót sem.
A kínos csendet végül erőt véve magamon én törtem meg.
- Szia!- szólaltam meg remegő hangon.
- Sz-szia!- köszönt ugyanolyan remegve.
Közelebb léptem felé, mire ő felbátorodva hozzám szaladt és átölelt.
Kellemesen meglepődtem ezen a tettén, anya és Tina arcára nyugodtság és egy egy hatalmas mosoly telepedett a jelent láttán.
Lejebb ereszkedtem és visszaöleltem őt.
Szorosan tartott, pedig sohasem találkoztunk, mégis olyan érzés volt, mintha ismerném őt születésétől fogva.
- Amanda vagyok. - nyújtottam felé a tenyerem.
- Adrian vagyok. - rázott velem kezet.
Egyszerre kuncogni kezdtünk, majd anya elkapott mindkettőnket és szorosan a karjai közé zárt.
- Ha tudnátok mióta várom ezt a pillanatot!
A nap hátralévő részében leginkább kettesben voltunk Adriannal és beszélgettünk. Elmesélte mi minden történt vele, hogyan nőtt fel, mit csinált eddig. Szegénynek emiatt iskolát kell váltania, most, hogy ideköltözik hozzám, de elmondása szerint cseppet sem bánja. Jelenleg nyári szünet van, így lesz ideje felkészülni, valamint anya és én is a segítségére leszünk.
Elmeséltem magamról szinte mindent, egészen a jelen időkig. Döbbenten hallgatta végig min mentem keresztül.
- Te egy nagyon erős lány vagy Mandy!- fogta meg a kezem.
- Próbálom azt mutatni, pedig a valóság cseppet sem ez. Sosem voltam erős, sosem éreztem magam annak, most pedig, talán életemben először érzem azt, hogy tényleg nincs kiút a rosszból. Felnőtt nő vagyok, fontos döntést kellene meghoznom, de nem vagyok képes rá! Elgyengültem, mióta a párom minden előjel nélkül eltűnt, azóta üresebb vagyok, mint eddig bármikor.
- Mivel még lélegzel és itt vagy, azt jelenti, hogy erős vagy. Ugyan nem hosszú ideje ismerjük egymást, csupán néhány órája, de abból amit elmeséltél és ahogyan beszéltél az életedről, már abból tudom, hogy te egy nagyon erős nő vagy, bármit állítson eléd az élet, te nem hátrálsz meg.
- Sokkal érettebb vagy a korodnál ugye tudod? - húztam magamhoz.
- Anya is ezt mondja, én nem érzem, szimplán csak képes vagyok másképp is látni az embereket!- vonta meg a vállát.
- Ez jelzi azt, hogy érettebb vagy a korodnál. A veled egykorú kisfiúk még nem biztos, hogy ilyeneket is észrevesznek, de te más vagy, ezt anyától örökölted, neki van ilyen világnézete!
- Neked is kijutott ebből bőven!
- Azt hiszem igen!
Fejét a vállamra döntötte, majd együtt figyeltük a víz hullámzását a móló végéről.
Egyik kezemet a hasamra csúsztattam és gondolkodni kezdtem.
- Tudod, azt hiszem megtartom.- szólaltam meg a néhány perces csönd után.
- A babát?- kérdezte meglepetten.
- Igen. Nem tehetem meg ezt vele. Bucky sem akarná, hogy elvetessem. Tudom, reménytelennek tűnik a helyzet, hogy megtaláljuk őt, hisz semmit sem tudunk arról, hogy mi történt vele vagy egyáltalán hol van. Viszont legbelül a szívem mélyén érzem, hogy életben van, nem önszántából hagyott itt, a hangja is más volt, mikor beszéltem vele. Biztos vagyok benne, hogy egyszer a nyomára bukkanunk! Lennie kell egy logikus magyarázatnak erre! Meg fogom találni, kerüljön bármibe.
- Szerencsés pasas lehet, hogy ennyire kitartasz mellette.
- Az is, ahogy én is az voltam vele. Megtartom a babát, ez is összeköt vele, és ha végül tényleg megtaláljuk, akkor elé tudjak állni és a szemébe nézni, hogy van egy gyermeke, akit nem öltem meg. Bár neked ilyenekről nem kéne beszélnem, még kicsi vagy az efféle dolgokhoz!- kaptam a fejemhez.
- Te mondtad, hogy érettebb vagyok a koromnál!- mosolygott rám.
- Ez igaz!
Mögöttünk a hosszú mólón lépteket hallottunk, megfordultunk és anya közeledett felénk.
- Adrian beszélhetek a nővéreddel négyszemközt?- ért mellénk.
- Persze anyu!
Gyors puszit nyomva az arcomra Adrian felpattant és már el is indult befelé a házba. Anya leült mellém, szorosan átölelt és maga elé bámulva figyelte az előttünk lévő tavat.