A látszat néha csal

~TWENTY-EIGHT~

-Olyan gyönyörű ez a hely. -már lassan a nyaralásunk végéhez közeledünk, de én még mindig nem tudok betelni Hawaii- al. Az emberek sokkal kedvesebbek és segítőkészek. Az óceán part sokkal másabb, mint Los Angelesben.

-Nem akarok hazamenni. -hajtottam a fejem Nathaniel vállára. Az elmúlt négy napban felfedeztük az egész környéket. Na jó, csak egy részét, viszont az, amit láttunk nagyon tetszett. Részt vettünk egy vulkán túrán, megkóstoltunk egy csomó helyi ételt és italt, amik amilyen furcsák olyan finomak. Bementünk a városközpontba is, ami rengeteg nevezetességgel volt tele. A mai nap viszont úgy döntöttünk csak itt az óceánparton pihenünk.

-Én sem, de mire haza megyünk szinte már karácsony. És úgy tudom szereted a karácsonyt. -simogatta a karom, ami olyan szinten nyugtatóan hatott a szervezetemre, hogy képes lettek volna elaludni, ha nem beszélgettünk volna. Egy pillanatra lehunytam a szemem és magamba zártam ezt a pillanatot.
-Szeretem, az az egyik kedvenc ünnepem. -sóhajtottam egy nagyot.
-Akkor mi baj?
-Fogalmam sincs. Itt minden más, minden olyan nyugodt. Attól félek, ha haza megyünk minden probléma újra a nyakunkba szakad. És tudod attól félek, hogy nem fogunk tudni kitartani egymás mellett. -akarva akaratlanul is egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit sorba követett még jó néhány.

Már egy ideje elfojtom magamban ezeket a gondolatok, de most mégis kibuktak belőlem. Én mondom a legtöbbet főleg a barátaimnak és a szeretteimnek, hogy beszéljenek az érzéseikről, mert attól jobban fogják érezni magukat. Én mégis mindig elnyomom magamban és mindig úgy teszek, hogy soha még csak senki ne is sejtse, hogy bánt valami.

Azt hiszem Nathaniel mellett ez egyre nehezebb. Közel kerültünk egymáshoz, sőt mi több szeretjük egymást, ezért ahogy én őt, úgy ő is engem egyre jobban ismer. És ez megijeszt. A gondok hada szakadt jelenleg a nyakamba és ezzel másoknak is problémát okozok, amit nem szeretnék, nagyon nem.

-Amina, szerelemem ez meg se forduljon a fejedben. Te is nagyon jól tudod, hogy szeretlek és nem foglak néhány akadály után csak úgy otthagyni. -húzódott egy kicsit arrébb, hogy a szemeimbe nézhessen. Továbbra is sírtam, mert ahogy jobban belegondoltam a dolgokba elszorult a torkom. Nathaniel óvatosan az arcomra vezette a kezét, majd simogatva azt próbálta meg letörölni a sós cseppeket róla.

-De mi van, ha mégis? Néha már én sem bírom ami körülöttem zajlik. -csóváltam meg a fejem.
-Mi van, ha már megunod ezt a sok cécót Nathaniel, mi van, ha már nem leszek elég jó neked? -a könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon és én már meg sem próbáltam megakadályozni őket.

-Te komolyan azt hiszed, hogy pont akkor foglak magadra hagyni, amikor a pszichopata exed és annak az a zakkant haverja üldöz? Akkor elmondom neked, hogy kurvára nem ismersz engem. -felállt a homokból, majd még egyszer csalódottan rám nézett és elindult vissza a házunk felé.  

Nem tudtam meg sem moccani, egyszerűen nem ment. Igaza van, teljes mértékben igaza van. Egy idiótának érzem magam, amiért csak egy percre is kételkedtem a kapcsolatunkban, kételkedtem benne.

Fogalmam sincs meddig ülhettem ott és néztem a végeláthatatlan óceánt. Annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy már csak azt vettem észre, hogy lement a nap. A könnyeim egy idő után elfogytak és rászáradva az arcomra feszítették a bőröm. Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek Nathanieltöl, ha visszamentem a szállásunkra.

Lassú, megfontolt léptekkel közeledtem a kisház felé és, ahogy felnéztem láttam, hogy ég a hálószobánkban a villany. Egy nagyot sóhajtva indultam felé, miután becsuktam magam után az ajtót. Nathaniel hanyatt feküdt az ágyon és a plafont bámulta. A padló reccsenésére felkapta a fejét, de rögtön vissza is nézett. Fájt a hűvössége.