A látszat néha csal

~TWENTY-THREE~

-Igen, tessék? -vettem fel a telefont. Épp a fodrásznál ülök, hiszen ma van a szalagavatónk. A kis pihenésünk Nathaniellel nagyon jól telt. Sokat beszélgettünk és csak élveztük, hogy ketten lehetünk. Azt hiszem mind a ketten nagyon jól éreztük magunkat.

A mai napot, viszont már tűkön ülve vártam. Úgy gondolom, hogy ezt a napot minden lány hatalmas izgalommal várja. Én sem vagyok kivétel. A tény, hogy álomszép ruhába táncolhatok azzal a sráccal, akit mindennél jobban szeretek mosolygásra késztet.

Mint említettem a fodrásznál vagyok. Eva egy nagyon tehetséges lány kész mestermunkája van. Viszont a telefonom az elmúlt húsz percben negyedjére csörren meg.
-Amina, nem tudod véletlenül hol van a nyakkendőm? -hallottam meg a barátom kétségbe esett hangját.
-Nathaniel, a szekrénybe van. Tegnap tettem be és mondtam is, hogy ott lesz. -sóhajtottam egy nagyot és bocsánatkérően néztem a fodrászomra.

-De nincs itt. -kezdett hisztizni.
-Ohh, mégis itt van. Nem is zavarlak tovább. Légy sexi! Szeretlek! Szia. - választ meg sem várva tette a le a telefont.
-Minden rendben? -mosolygott rám kedvesen Eva.
-Igen, csak a barátom úgy tesz, mintha magammal hoztam volna a ruhatárát.

Egy gyors sminkelés után beültem az autómban és mielőtt haza mentem volna beugrottam Nathanielékhez.
-Istennek legyen hála! -ölelt meg Elisabeth, amikor beléptem az ajtón.
-Én már nem bírom elviselni. -csóválta meg a fejét.
-Ki az? Amina? -hallottam meg a hangját az emelet felől.
-Megyek megnézem mi baja.
-Persze, menj csak. Mellesleg gyönyörű vagy. -mosolygott rám kedvesen.

-Itt meg mi történt? -léptem át egy kupac ruhát.
-Atom bombát robbantottál vagy mi? -vontam fel kérdőn a szemöldököm.
-Na végre, már azt hittem nem is jössz. -mászott ki a szekrényéből.
-Itt vagyok.
-És mesésen nézel ki. Apám, hogy fogom magam türtőztetni. -lépett elém és egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra.
-Hát muszáj lesz. Na mutasd mit nem találsz. -mentem oda a szekrényéhez.

-A nadrágom. -kezdte sorolni, én pedig mindent egyesével kipakoltam az ágyára sőt a másik tánchoz való ruháját egy táskába tettem.
-Ezt, majd ha megyek hazafele beteszem a kocsidba, hogy itthon ne hagyd. -mutattam fel neki a kezembe fogott szatyrot.
-Ami most lesz. Még nekem is van egy kis dolgom. -indultam ki a szobából, hiszen tudtam, hogy úgy is követni fog.

-Nem sokára találkozunk. -adtam neki egy gyors csókot.
-Okes, akkor érted megyek. Anyáék úgy is külön kocsival jönnek. -csak bólintottam egyet, majd még egy puszi után a kocsiba ülve haza is indultam.

Épp az egyik táskámba raktam én is a másik tánchoz való ruhám, amikor a telefonom a mai nap sokadjára újra megcsörrent.
-Szia, Debo. -köszöntem a legjobb barátnőmnek.
-Sziaa. Azt szeretném kérdezni, hogy te otthon öltözöl fel, vagy majd csak a suliban.
-Szerintem csak ott. Chriss megy érted?
-Igen. Gondolom téged Nathaniel hoz.
-Ühüm, vele megyek. Anyáék csak később jönnek, de a bátyám marad az after partyn is. -a mi iskolánkba az a hagyomány, hogy a szalagavató után a végzős évfolyamnak egy bulit szerveznek, ahol az általuk meghívott néhány vendég vehet még részt.

Ez is általában olyan, mint a többi. A tanárok vagy hamar lelépnek vagy berúgnak a puncsba kevert piától. Aztán olyan tizenegy körül a tetőfokára hág a hangulat. Meg mondom őszintén, hogy kicsit félek tőle. Az előző sem végződött valami fényesen.
-Héj, nyugi! Minden rendben lesz. -Debora, mintha csak a gondolataimban olvasna kezdett el nyugtatni kisebb- nagyobb sikerrel.
-Remélem. -motyogtam alig hallhatóan. Még váltottunk néhány szót, de hamar elköszöntünk, mert ő is ment készülődni.

Nagyon izgulok, hogy minden rendben legyen.
-Héj hugi, mizu? -dugta be az ajtómon a fejét a bátyám.
-Nincsen semmi. Készülődök. -pillantottam a tartójában lévő álomruha felé.
-És izgulok. -tettem hozzá mellékesen felnevetve. Luke nem mondott semmit csak mosolyogva elém lépett, majd szorosan átölelt.
-Büszke vagyok rád. -súgta a fülembe.
-Szeretlek. -bújtam a mellkasához.
-Én is szeretlek téged hugi. -nyomott egy puszit a hajamba.

-Valaki szóljon már Nathanielnek, hogy jöjjön be. -kiáltottam le az emeletről egy újabb dudálást követően.
-Minden rendben? -lépett be a szobámba.
-Persze. Segítenél kérlek ezeket levinni. -mutattam a ruhászsákom felé. Megfogva leemelte a szekrényemről, majd elindult vele lefelé.
-Apám, miből van ez. -hallottam még a hangját, amin csak felkuncogtam.

-Anya, mi megyünk. -léptem be a nappaliba.
-Okes. Vigyázzatok magatokra. Nem sokára mi is megyünk. -nyomott egy puszit az arcomra, majd Nathanieltöl is elköszönt.

-Izgulsz baby? -vonta fel kérdőn a szemöldökét.
-Igen, csak mert nem akarom, hogy elrontsd a táncot. -jegyeztem meg vicceskedve.
-Inkább nekem kéne attól félnem, hogy nehogy rálépj a lábamra azokkal a sarkakkal. -nézett rám egy pillanatra, de rögtön vissza is fordult az út felé.
-Amúgy ma kinél alszunk?
-Aludhatunk nálunk is. -vontam meg a vállam.

Néhány perc múlva oda is értünk a sulihoz. Én a termünk felé vettem az irányt, majd miután Nathaniel letette a ruhám Ő is az osztályába ment.
-Azt hittem elkésel. -jegyezte meg Debora mellém lépve.
-Ne is mond. Sűrű napom van. Minden rendben?
-Igen, csak kicsit izgulok. -billent az egyik sarkáról a másikra.

-Gyerekek, figyeljetek egy kicsit! -tapsolt kettőt Mrs. Parker már teljes harci díszben.
-Lányok ti nyugodtan öltözhettek itt. Fiúk ti menjetek az öltözőkbe, nektek nem kell annyi hely. Én itt maradok segíteni nektek, amiben tudok. -a fiúk gyorsan kiszállingóztak a teremből, így mi el is kezdtünk öltözni.

-Fuu, ezt nem hiszem el. -dünnyögtem, mert nem tudtam felhúzni a ruhám cipzárját. Rachael lépett mögém segítőkész mosollyal az arcán és megoldotta a problémámat.
-Köszönöm. -néztem rá hálásan.
-Nincs mit. -csóválta meg a fejét. Miután mindenki kést lett a fotós készített rólunk egy közös képet. Nem sokkal később a fiúk is visszajöttek a terembe, majd a folyosón találkoztunk a másik osztállyal.

-Na, hogy nézek ki? -léptem Nathaniel elé. A fiú néhány percen keresztül pislogás nélkül bámult rám, majd nyelt egy hatalmasat.
-Te jó ég! Gyönyörű vagy! -túrt bele a hajába, majd rám vezette csillogó tekintetét.
-Te is nagyon jól nézel ki. -igazítottam meg a zakójának a gallérját.

-Gyertek gyerekek, álljatok bárba, mert kezdünk! -szólt a másik osztály osztályfőnöke már a tornaterem ajtajában várakozva.
-Készen állsz? -szorította meg a kezem, majd egy bíztató mosoly után gyors csókot lehelt az ajkaimra.
-Igen. Te?
-Veled bármire. -kacsintott egyet.

Amint felcsendültek a dalunk első sorai és elkezdtük a táncot csak Nathanielre tudtam koncentrálni és arra, hogy mennyire tökéletes is ez a pillanat. Mosolyogva néztünk egymás szemébe végig, kizárva a körülöttünk táncoló osztálytársainkat és a lelátón ülő több száz szembárt is. És azt hiszem ekkor tudatosult bennem ténylegesen, hogy mit is jelenet számomra Ő, hogy hány ilyen pillanatot szeretnék még vele átélni.

Sziasztook:)
Itt is lennék a következő résszel.
Ha tetszik nektek kérlek jelezzétek felém.
Köszönöm, hogy elolvastátok.
Legyen szép estétek/napotok!