Fekete Rózsa [Szünetel]

23.rész

- Itt vagy? - kopogtatott az ajtón a férfi.
- Hol máshol lennék? - forgattam meg a szemem kinyitva az ajtót.
- Rémesen festesz. - mért végig. Volt valami abban, amit mondott. Hajam rendezetlenül állt a fejem búbján egy csattal összefogva, szemeim alatt karikák voltak, kezem be volt kötve akárcsak a hasam és a lábam.
- Ezért jöttél? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem - rázta meg a fejét - Odin beszélni akar veled. - biccentett a folyosó felé.
- Szuper, mehetek a zárkába. - fordítottam neki hátat sóhajtva.
- Ezt mind magadnak köszönheted. - csukta be az ajtót majd utánam indult.
- Szerintem meg neked. - fordultam felé megállva, szórakozottan húzta fel a szemöldökét - Te küldtél a földre, te akartad, hogy megszerezzem az idő követ és te miattad kötöttünk ki Strange-nél. Te Loki, te vagy az oka, hogy most itt vagyok. - böktem felé fenyegetően.
- Ezt meg honnan veszed? - lépett közelebb.

- Bevallom nem volt könnyű rájönnöm, de valahogy mégiscsak sikerült. Talán azért mert nem végeztél alapos munkát, és nem számoltál azzal, hogy én mindenre figyelek. De kezdjük az elején. A kígyó amit küldtél, vicces, hogy pont azt választottad, tekintettel arra, hogy gyűlölöm a kígyókat és azt csak is te és Thor tudjátok. Ha jól tudom, Thor nem rendelkezik semmiféle varázserővel, szóval nem tud megidézni egy kígyót. De most mondjuk azt, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy megvádoljalak. Amikor felébredtem az álmomból te véletlenül pont az ajtóm előtt voltál, mily meglepő. Ha ez még nem lenne elég, túl gyorsan rájöttél, hogy készülök elszökni, nem szoktál csak úgy bele olvasni az elmémbe, csakis akkor teszed, ha nagyon unatkozol, vagy ha nem tudod kiszedni belőlem, hogy mi bajom van. Aztán amikor elszöktem Heimdall véletlenül pont nem volt a helyén így simán eljutottam a Földre, miután kikötöttem Kansas-ben te rögtön megtaláltál, sőt ha jól gondolom már az előtt ott voltál, hogy én oda jutottam volna. Amikor 'megtaláltál' teljesen véletlenül nem akartál vissza küldeni ide. Minden tökéltes volt, Strange miattad talált ránk, és ez azért volt jó, mert így közelebb kerültem a kőhöz, szinte egy érintés választott el tőle. Csak aztán sajnálatos módon megjelent Thor, utána pedig megszöktem így nem sikerült megszerezned azt, amit akartál. Csak azt nem értem, hogy neked mégis mi a francért kell az idő kő? Valami kő fétised van? Először a Tesseract majd az idő kő. - néztem rá felháborodva.

Loki döbbenten meredt rám, én pedig büszke mosolyra húztam a számat.
- Miattad. - lépett hozzám közelebb mire a mosolyom szép lassan lehervadt.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- Miattad kell a kő - rázta a fejét.
- Szóval... igazam volt? Tényleg te voltál? - csodálkoztam.
- Igen. Ez ennyire meglepő? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem, csak, mégis. - ráztam meg a fejemet zavartan.
- Ó Elorah - mosolygott rám - Annyi mindent nem tudsz még, talán ha nem törnéd állandóan a fejedet valamin, hanem a környezetedre figyelnél, sokkal könnyebb lenne mindenkinek - hajolt hozzám közelebb. Szánk már szinte összeért, kezem libabőrös lett. Visszahozta a régi emlékeket, egyetlen mozdulattal. Lehunytam a szemem majd szép lassan beszívtam és kifújtam a levegőt.
- Nem vagy igazi. - néztem fel rá csalódottan, ő pedig elkomolyodott.
Óvatosan hozzáértem kezéhez mire az zöld fény kíséretében kezdett eltűnni, ahogy az illúziónak kezdett nyoma veszni, a szívem egyre jobban fájt. Loki szép lassan kámforrá vált, én pedig tehetetlenül néztem végig. Átvert, ismét...

- Elorah, siess Odin már vár! - nyitott be Lyra a szobába én pedig bólintva jeleztem neki, hogy értettem. Sietve léptem a szekrényemhez majd abból kikapva az első ruhát, gyorsan átöltöztem majd kirohantam a szobából.
Szaporán lépkedtem a folyosón, megint a szobában hagytam a cipőmet így éreztem a padló hidegét. Az őrök biccentéssel köszöntek nekem, amit én viszonoztam, a folyosók kihaltak voltak. Éppen a trónteremhez vezető folyosóra fordultam, amikor is nekem jött valaki.
- Nagyon sajnálom! - néztem fel a férfira, aki meglepődötten pislogott rám.
- Elorah kisasszony! - mosolyodott el.
Értetlenül álltam a férfi előtt akkor még életemben nem láttam. Barna haja és szeme volt. Páncélja aranyból volt, amihez egy kék köpeny társult. Fogalmam sem volt, hogy mégis ki a fene ez, de abban a pillanatban nem is érdekelt.
- Jó napot! - intettem neki majd el is mentem volna, de ő megfogta a kezem.
- Kisasszony, hová siet? - érdeklődött kedvesen.
- A király hivatott. - mutattam az ajtó felé.
- Ó, persze, hisz említette, hogy beszélni akar magával. - engedett el - Remélem, még találkozunk! - intett a férfi elsietve a folyosón.
- Én is. - mondtam furcsán, habár nem hiszem, hogy hallotta tekintettel arra, hogy már több méterre volt tőlem.

Döbbenten meredtem a férfi után, majd végül csak megráztam a fejemet és ismét elindultam a trónterem felé. Az őrök szokás szerint az ajtó előtt álltak, egy gyors biccentés után kinyitották nekem az ajtót. Idegesen léptem be a szinte üres terembe. Odin komoly tekintettel nézett rám én pedig lehajtott fejjel indultam el felé.
- Királyom, hívatott. - szóltam halkan.
- Három napon át gondolkodtam. - kezdett bele.
- Esetleg - néztem fel rá óvatosan.
- Hallgass! - kiáltott rám.
- Elnézést.
- Nem hiszem el, hogy tényleg megszöktél! - kiáltott rám erélyesen, mire a fáklyák lángjai megremegtek.
Ismerős nekem ez a helyzet...
- Nem volt más választásom, kalitkába vagyok zárva! - nézett bele a szemébe eltökélten.
- Ez a hely biztonságot nyújt számodra, mindent megkapsz itt, mit akarsz még? - kérdezte egy fájdalmas sóhaj kíséretében.
- Szabadságot! A kalitka, attól még, hogy aranyból van, ugyanúgy kalitka marad.
- Nem hiszlek el - dörzsölte meg fáradtan az orrnyergét.
Csöndben maradtam, mind a ketten a semmibe meredtünk és a gondolatainkkal voltunk elfoglalva.
- Igaz? - kérdeztem pár perc csönd után, Odin értetlenül nézett fel rám. - Tényleg férjhez akarsz adni? - kérdeztem közelebb lépve a lépcsőhöz.
- Igaz. - biccentett.
- És engem nem akartál mondjuk beavatni? - érdeklődtem.
- Fiatal vagy és makacs, tudtam, hogy ellenkezni fogsz.
- Ez akkor sem igazságos, igen is van beleszólásom ebbe, az én életem, nem dönthetsz felettem! - rivalltam rá.
- De - szólalt meg egy kis csönd után - Megtehetem, a királyod vagyok - morgott rám.
- Gyűlöllek, mint a királyom, és mint az apám! - kiáltottam rá, Odin mérgesen állt fel a trónjáról, majd lelépett a lépcsőre, és elkezdett lassan lefelé lépkedni, egyenesen felém.
- Elég legyen! - szólt rám, mérgesen nézett a szemembe.
- Mondd meg, mi értelme van annak, hogy itt vagyok? Mondd meg! - kérdeztem dühösen. Arcát vizslattam, hátha látok valami érzelmet rajta, de semmi. Arca egy pillanatra megrezzent, és már azt hittem mondani fog valamit, de mielőtt megtehette volna, összeesett.
Rémülten néztem a földön heverő királyt, mellé térdelve néztem meg a pulzusát, ami habár gyenge volt, de legalább volt.
- Őrség! Segítség! Valaki, jöjjön most azonnal! - kiabáltam kétségbeesetten.
Két őr feltépte az ajtót, majd felénk sietett, ijedten álltam arrébb, hogy ne legyek útban, szapora légzéssel néztem körbe a trón teremben majd a tekintetem megakadt az ajtóban álló fekete hajú férfin.

Már megint mi a fenét sikerült összehoznom?