Fekete Rózsa [Szünetel]

16.rész

– Mondd csak El, mi a mentséged? – vonta fel a szemöldökét én pedig baromira megijedtem. Egyszer láttam ilyennek őt, de akkor is inkább messziről elkerültem. Ajkaim megremegtek, nem bírtam egy szót sem kinyögni. Az emberek eltűntek a közelünkből, nem tudom, hogy ennek Loki gyilkos pillantása volt az oka vagy az, hogy senki nem szeret pakolni, de azt gyanítom mind kettő közre játszik.
– Csak nem elvitte a cica a nyelvedet? – mosolygott rám gúnyosan. – Most azonnal haza viszlek. – morgott rám én pedig aprót bólintottam. Loki szorosan megfogta a kezem az egyik kezével, a másikkal pedig vissza varázsolta a konzerveket a helyére. Morcosan rángatott ki a boltból, az emberek döbbenten és félve néztek ránk. A Joe nevű biztonsági őr, sem mert segíteni miután Loki lesújtó pillantást vetett rá. Miután kilépünk a boltból azután sem engedett el, olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a szíve szapora dobogását, hevesen emelkedett fel s le a mellkasa, hajamon éreztem a kifújt meleg levegőt ami csikizett, de nem mertem megemlíteni.
Bevezetett egy sikátorba ahol senki nem láthatott meg minket, itt aztán elengedett, de szúrós szemmel nézett rám, szóval eszembe sem jutott elfutni. Kicsit távolabb állt tőlem, amíg próbálta rendezni a lélegzetét, ezt az alkalmat kihasználva végig mértem. Midgardi ruhában volt, fekete öltöny, ing, nyakkendő, nadrág és lakkcipő. Holló fekete haja kócos volt, izmai megfeszültek minden levegő vételnél. Idegesen túrt a hajába majd a tekintetét, amit eddig az utcán tartott rám vezette, zavartan kaptam el róla a pillantásomat.
– Először is, hogy a francba mertél elszökni? – vont kérdőre egy fokkal nyugodtabban.
Kattogott az agyam a válaszon, nem akartam beárulni Theont.
– Az igazat mondd, ne merj hazudni. – szólt rám.
– Kimásztam a fürdő ablakából és elszöktem. Heimdall pedig nem volt a helyén. – vontam vállat mintha ez minden napi dolog lenne.
– És Theonnak nem tűnt fel, hogy eltűntél? – nézett rám kérdőn – Hogy lehet valaki ennyire naiv? – emelte az ég felé a tekintetét.

– Új még, bele kell rázódnia. – keltem a védelmére.
– Egyetlen egy dolga volt, figyelni rád, de ezt sem tudta megtenni. – járkált fel alá.
– Figyelt rám, csak talán nem annyira amennyire kellett volna – szépítettem a dolgokat – Loki – léptem közelebb hozzá, felnéztem a szemébe, amik lesújtóan néztek vissza rám – Nem az ő hibája, csak részben. – köhintettem.
– Aha – dünnyögte.
– De tényleg – csattantam fel. – Ne büntesd meg ezért, ha valakinek büntetés jár, akkor az én vagyok – bökdöstem a mellkasát. – Hahó, elszöktem miután nyolcszor a számba rágtátok, hogy ne tegyem. – mutogattam – Meg kell mondjam, hülye vagy ha azt hiszed attól, hogy egy esetleges kivégzéssel azt hiszed mindent megoldasz és nem fogok lázadni. Mondok neked egy titkot, a megfélemlítés nem jó módszer. – vonogattam a vállam. Felém fordította az arcát, úgy érzem felhergeltem, ami nem volt jó ötlet.
– Na, ide figyelj! – lökött a falnak. – Azt hittem tanultál a múltkori esetből. – lépett egészen közel hozzám. – Ha nem tűnt volna fel, most elmondom, te csak azért vagy ott ahol, mert Odinnak tervei vannak veled, semmi más hasznod nincs, ráadásul most, hogy kiderült milyen erőd van még inkább lapulnod kéne. – suttogta, amit a közelségének köszönhetően tökéletesen hallottam.
– Mi az, hogy Odinnak tervei vannak velem? – akadtam el. Természetesen tudtam, hogy nem véletlenül szólta el magát, volt elég időm kiismerni így nem is volt kérdés, hogy miért mondta el. Tudta, hogy rá fogok kérdezni, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy miért csinálta. Tudja, hogy mindig a kíváncsiságom győz, most sem tévedett.
Loki zavartan vette le rólam a szemét, próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de hiába.
– Loki. – szóltam, de semmi. Rátapostam a lábára mire feljajdult.
– Aú – vezette rám a tekintetét – ezt nem szabadott volna elmondanom.
– Mik a tervei velem? – kérdeztem, a gyomrom görcsbe rándult, torkomban gombóc keletkezett.
– Nem mondhatom el, alapból nem kellett volna tudnod róla. – rázta a fejét miközben hátra lépett.
– Ez nem fair! – kiáltottam rá.
– Neked erről nem kell tudnod, még nem! – fordított hátat.
– Ha rólam van szó, akkor kell tudnom róla. – kötekedtem.
– Kérlek, ne kérdezz.
– Mi az a dolog, amit nem szabad tudnom? – léptem hozzá, megfogtam a vállát mire megfordult.
– Odin feleségül akar adni! – kiáltott rám idegesen, megfagyott a levegő körülöttünk. Döbbenten néztem rá, nem tudtam mit kéne erre mondanom.
– Kinek? – kérdeztem halkan.

– Elég, ha ennyit tudsz.
– Ki lesz a férjem? – emeltem fel a hangom.
– Nem tudom. Semmit nem tudok, én is csak hallottam. Nem velem beszélt, fogalmam sincs, hogy kinek és miért ad feleségül. – fakadt ki. Lehet, hogy cselnek szánta ezt az egészet, de mostanra egészen biztosan megbánta.
– És ezt mégis mikor akarta nekem bárki is elmondani? – vontam fel a szemöldököm.
– Mint már mondtam, nem tudok semmi. – rázta a fejét – Csak egy dolgot – tette hozzá – Azért kellett volna otthon maradnod, hogy elkezdhessétek a férj keresést. De persze Elorah sose tud megülni a fenekén. – forgatta a szemét.
– Talán ezúttal jól tetted. – morogta az orra alatt.
– És most mit fogunk csinálni? – kérdeztem fáradtan.
– Thor azt mondta küldjelek haza. – pillantott rám.
– Ezek szerint láttátok a felvételt. – sóhajtottam.
– Nehéz lett volna nem látni. – nézett rám lesajnálón – Meg amúgy is, éreztük, hogy valami nem stimmel.
– És akkor most haza megyek? Ennyi, majd Odintól megkapom a fejmosást meg az irgum burgumot aztán kapok egy férjet és soha többé nem látlak titeket? – ültem le a földre elgondolkodva.
– Az is lehetne. – bólintott.
– Ahogy érzem nem Asgardban fogok kikötni. – fogtam a fejem.
– Tőlem haza is mehetsz férjet keresni – vont vállat –, vagy esetleg azt mondom Thornak, hogy nem találtalak meg. Itt hagyhatlak egy kicsit Kansasben, Heimdall éjjel nappal figyel rád, ha bármi gond van, szól nekünk. Aztán majd eljövünk érted, amikor elhárítottuk a veszélyt.
– És esetleg az nem lehetne, hogy veled megyek New Yorkba? Josie úgy tudja, hogy New Yorkba tartok. Esetleg segíthetnék, van ilyen tűz bigyóm, nézd. – fordítottam a tenyerem felfelé majd kinyújtottam az ujjaimat és erősen koncentráltam. Nem történt semmi.
– Hű, káprázatos. – mondta szarkasztikusan.
– Várj egy kicsit! – szóltam rá.
– Nem tudod használni az erőd, védtelen lennél a harcban, nem jössz. zárta le.
– De...
– Lorah, nem. Így is többet engedtem, mint kellett volna, nem örökre maradsz itt, csak húzzuk az időt, hogy minél több ideig maradhass. Velünk.
– Ó, megint kezded, Lokinak van szíve és szeret! – vigyorogtam, mint a vadalma.
– Csak maradj csöndben, Thornak hiányoznál, engem nem különösebben érdekel a dolog. – vont vállat.
– Persze, nem hiszem el. – kezdtem el bökdösni.
– Nem nagyon izgat, hogy mit hiszel, és nem hiszel el. – tette keresztbe a kezét.
– Lokinak van szívee, Lokinak van szívee! énekelgettem mire a férfi morcosan nézett rám.

– Egyébként, mi ez a ruha? – nézett rá az enyhén hiányos öltözetemre. Azt hitte ez jó terelés volt, de mindketten tudjuk, hogy tud ő ennél jobbat is.
– Földiek, náluk nem kell habos-babos ruhát hordani.
– Furák. – fintorgott.
– És a te ruháddal mi van? Boszi. – nyújtottam ki a nyelvem.
– Nem vagyok boszorkány.
– Akkor miért öltözöl úgy, mint egy? – vontam fel a szemöldököm.
– Ti összebeszéltetek? – ráncolta a homlokát.
– Nem – vontam vállat. – Csak simán túl rég óta élek veletek, rám tapadt egy kis Thor humor. – kacsintottam rá.
– Remek. – forgatta a szemét.
– Ne aggódj, a te szarkazmusodból is akad. – vigyorogtam rá.
– Csak fogd be. – lökött meg.
– Nem tehetem, az idegesítésedre születtem. – néztem rá tettetett szomorúsággal.
– Tényleg? – lépett hozzám közelebb mire én hátra léptem, ezt addig játszottuk, míg végül a falnál kötöttem ki. Loki két kezével mellettem támaszkodott, hogy véletlenül se tudjak elmenni. Mosolyogva hajolt egyre közelebb. Pontosan tudta, hogy ezt rühellem a legjobban, éppen ezért csinálta.
– Úgy látszik fél órán belül kétszer is elvitte a cica a nyelvedet. – vigyorgott ezúttal ő.
– Errefelé sok a kóbor macska. – húztam el a számat.
– Neked meg minden bizonnyal túl nagy a szád. – bólogatott helyeslőn.
– A tiédnél nem lehet nagyobb.
– Ne kötekedj.
– Én? Soha. – tagadtam, szívem hevesebben kezdett el dobogni közelségének köszönhetően, próbáltam leplezni nyugtalanságom ezért beszéltem.
– Te is gondolsz még rá? – kérdezte hirtelen, én pedig azt sem tudtam hol vagyok.
– Tessék? – néztem a szemébe zavartan.
-– Te is gondolsz még arra az estére, én minden pillanatára emlékszem, és úgy érzem, te sem tudod kiverni a fejedből.
– Az már a múlt. Egyszer történt meg, véletlen műve volt. – hebegtem-habogtam. – Soha többé nem fog előfordulni. Amúgy is megígérted, hogy nem emlegeted. – néztem rá szúrósan.