Fekete Rózsa [Szünetel]

18.rész

Amint kiléptem a fülledt bálteremből megcsapott a hűvös őszi szellő, ami nyitott ablakokon keresztül jutott be a folyosóra. Nagyot sóhajtva indultam el a kert felé, maximum tíz percet töltöttem el, bent de nekem annyi bőven elég is volt. A folyosón néhány őr járőrözött, kedvesen köszöntek nekem, és hagyták, hogy egyedül folytassam az utat. Mindenhol van őr, szóval nem kell rám sózni még néhányat. Szinte szaladva értem oda a kert ajtajához, amint kiléptem rajta elöntött a boldogság. A szentjánosbogarak világítva repkedtek azmagasban, régen azt hittem rájuk, hogy apró csillagok. Anya nagyot nevetett rajtam, amikor felsikítottam, mert az egyik "hullócsillag" felém közeledett.

Mosolyogva telepedtem le a földre, a szokásos pokrócom már várt rám így semmi más dolgom nem volt, mint leülni és csodálni az esti égboltot. A vendégek hangoskodását elnyomta a tücsök ciripelése.
Leheveredtem a pokrócra majd elkezdtem bámulni a tiszta eget. Pár perc csillagászkodás után lehunytam a szemem és élveztem a nyugalmat. Hallgattam a tücsköket, a baglyokat, a messziről jövő szarvasbőgést. Minden olyan volt, mint régen, nyugodt.
A katonák ritkán jártak ki a kertbe, tudták, hogy minden este kijövök így nem zargattak.

– Hát te? – szólítottak meg, a nagy csöndben egészen rémisztőnek hatott hirtelen a hang.
– Nagyon melegem volt. – fordultam hátra a hang irányába, fél szememet kinyitva.
– Régen én is mindig ezzel az indokkal szöktem ki. – mosolygott rám majd helyet foglalt mellettem.
– Loki nagyon dühös rád, amiért nem táncoltál vele. – nevetett halkan, amin én is elmosolyodtam.
– Thorral sem táncoltam, ez így fair. – vontam vállat.
– Igen, csakhogy az előbbi odáig van érted. – mosolygott rám mindent tudóan.
– Dehogy – mondtam zavartan miközben az egyik rakoncátlan tincsemet tűrtem a fülem mögé.
– Ahogy látom neked sem közömbös. – fürkészte arcomat.
– Nekem nem tetszik. – legyintettem.
– A kamaszok mind ezt mondják. – rázta meg a fejét. – Majd be nő a fejed lágya, hisz még fiatal vagy. De ne felejtsd el, soha ne menj úgy férjhez, hogy nem szereted. Hallgass a szívedre. – mondta Frigga.
– De hisz még nem is vagyok abban a korban. – pislogtam nagyokat.
– Hidd el, gyorsan repül az idő. Változtok, lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz irányba. Ez mind rajtatok múlik. Lehet, hogy Asgard királynője leszel, de az is lehet, hogy egy egyszerű ember. – nevetett.
– Nem szeretnék királynő lenni – fintorogtam – Én harcos akarok lenni, akárcsak anya volt – pattantam fel a földről, oda szaladtam az egyik kő padhoz majd felraktam rá a jobb lábamat. Kezemet a magasba tartottam és úgy folytattam – Én akarok lenni a valkűrök vezére, mindenkit legyőznénk. Nem ismernénk félelmet. – húztam ki magamat büszkén.
– Vagy talán mégis lehetnél királynő, mint én –próbálozott újra én pedig elfancsalodott arcot vágtam.
– Az unalmas. – ugrottam fel a padra. – Nekem izgalom kell, kalandok, történteket, amikről majd regélhetnek az emberek. – egyensúlyoztam a padon.
– Egyszer viszont férjhez kell menned. – nézett rám rosszallóan, amikor éppen kézen állni készültem, a padon, ruhában.

– Nem akarok férjet. – ráztam a fejem.
– Pedig muszáj lesz – lépett mellém és a kezét felém nyújtotta.
– „ Így vagy úgy, de férjhez kell menned" – idéztem Friggát komoly arcot vágva, majd megfogtam a kezét és leugrottam a padról. Amíg ő a ruhámat porolta én körbe néztem, végigvezettem a tekintetem a sötét kerten, majd végül megállapodtam az egyik oszlopnak támaszkodó nagyon is ismerős alakon.
–Már mindenhol kerestelek, benneteket. – szólalt meg fáradt hangon mire Frigga a hang felé kapta a fejét.
– Fiam – indult el felé –, mi szél hozott? – lépdelt a fiú felé, aki mosolyogva figyelte anyja közeledését.
– Odin keresett titeket, engem küldött el a felkeresésetekre. – magyarázta a hollóhajú.
– Már megyünk is. – nézett rám hátra Frigga egy mosoly kíséretében majd elindult befelé, utána igyekeztem, azonban amikor a fiú mellé értem az megragadta a kezemet ezzel maradására bírva.
– Amennyiben táncolni akarsz velem, kérlek, ne fáradozz, továbbra is nem a válaszom. – fordultam felé.
– Csak beszélni szeretnék veled.
– Útközben is eltudod mondani, Odin vár ránk. – sürgettem.
– Nem kell mennünk, nem keresett minket. – legyintett.
– Akkor megint hazudtál? – vontam kérdőre.
– Lehetséges – húzta mosolyra a száját.
- Nem szép dolog hazudni.
- Nem szép dolog nemet mondani egy herceg felkérésére.
- Oké, ez jó érv, de akkor is. - tettem csípőre a kezem.
- Persze, hogy az, hisz én mondtam.
- Valaki nagyon beképzelt.
- Valakinek nagyon nagy a szája.
- Valaki azt hiszi, igaza van.
- Valaki nem csak hiszi, hanem tudja is.
- Na jó, ezt hagyjuk – szóltam rá.
- Csak nem kifogytál? – vigyorgott rám.
– Dehogy, csak nincs kedvem veled vitatkozni.
– Van még mit tanulnod a hazudásról.
– Majd kérek korrepetálást. – mondtam gúnyosan.
– Állok szolgálatára.
– Szuper. – forgattam a szemem – De mondd csak miről is akartál velem beszélni? – tértem vissza a tárgyra, és tudtam, hogy Lokinak még igen sok mondanivalója volt, amit most sikerült belé fojtanom.
– Sétáljunk egyet – vezette el rólam a tekintetét. Belekaroltam a kezébe majd elindultunk a kert hátsó részébe, andalogva.

Csöndben lépkedtünk egymás mellett, én a világító növényeket néztem, Loki pedig lelkileg felkészült a beszédére.
– Szóval? – kérdeztem halkan, nem néztem rá, tekintetemet a füvön tartottam.
– Miért kerülsz engem? – kérdezte félénken – az akkori Loki még aranyos és félénk volt, most meg olyan, mint egy morcos maci.
–Tessék? – vezettem arcára a tekintetem.
– Miért kerülsz engem? ­– kérdezte ismét, mélyen a szemembe nézve.
– Én nem is. – háborodtam fel.
– Dehogynem! Nem tudom, mi van veled, mostanában de nagyon megváltoztál. Nem jössz be a varázslat órákra, helyette inkább Thorral vagy. Velem mostanában nem is voltál, ha szüneted van, azt egyedül töltöd. Rám sem nézel, kerülsz. Mi van veled? – állt meg mire én is így tettem.
– Nézd – sóhajtottam – rengeteg dolgom van, nagyon sokat tanulok. Frigga megérti, hogy nincs időm azt nézni, ahogy te bohóckodsz. – szaladt ki a számon, nem is gondolva arra, hogy ezzel megbántom – De hidd el szívesebben néznem azt, minthogy az etikett könyvet bújjam. – korrigáltam – Ami pedig Thort illeti, pontosan tudod, hogy imádok harcolni az az egyetlen ahol ki, tudok kapcsolni. Amint vége ennek a hercegnő képzős hülyeségnek veled fogom tölteni az időmet, de ez egyenlőre, nem, fér bele. – néztem rá csalódottan.
– Azért néha igazán kihagyhatnál egy edzést, hogy a legjobb barátoddal legyél. – tette keresztbe a kezét.
– Azt hittem a legjobb barátom megérti, hogy most nincs rá időm. – vágtam rá.
– Akkor azt hiszem nekünk nincs közös jövőnk. Nem vagyunk barátok. – mondta dühösen. Esküszöm, mint egy ötéves...
– Ne legyél ennyire gyerekes! – toporzékoltam.
– Te meg ne legyél ennyire naiv, mindketten tudjuk, hogy soha nem lesz már minden a régi. Nem lesz időnk egymásra, egyre több a dolgunk és egyre nagyobbak az elvárások. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha ezt itt és most lezárjuk. – fordított nekem hátat én pedig kétségbeesetten kaptam a keze után.

– Te vagy az egyetlen barátom. – szorítottam meg a kezét.
– Nem tudok vele mit kezdeni. – mondta kíméletlenül visszafordulva hozzám, nekem pedig legördült az első könnycsepp az arcomon. Tétován felém hajolt majd egy csókot nyomott az arcomra. Lassan arrébb húzta a fejét, de nem ment el, nem mozdult. Kezeit vállamon pihentette. Arcomat fürkészte, szemeiben könny csillogott.
– Ne sírj. – suttogta.
– Szívtelen vagy. – motyogtam.
– Csak nem akarok később csalódást okozni neked. – nevetett fel erőltetetten.
– Ezért inkább most okozol fájdalmat. Logikus – mondtam gúnyosan.
– Csak maradj csendben egy percre. – rakta rá a mutató ujját az ajkaimra. Döbbenten néztem rá, de látszólag őt is meglepte a cselekedete. Nem tudtam mit akar, de az érintésére melegség öntött el. Mellkasom gyorsabban kezdett el emelkedni és süllyedni, szívem oly hevesen vert, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Idegesen nézett rám, lassan elkezdett felém hajolni én pedig továbbra is értetlenül álltam a helyzet előtt. Mozdulatlanul vártam, hogy mi fog történni. Amikor ajkai hozzá értek az enyéimhez mindent megértettem. Ez volt a búcsúcsók.