Szeretném, ha szeretnél - Larry Stylinson ff

Huszonegyedik rész

Szombat reggel ahogy azt előre megígérték, Mr. Winston körbejárt a táborban és mindenkit kiugrasztott az ágyából, aki nem méltóztatott fél nyolc előtt felkelni. Nagy nehezen mi is felébredeztünk, összeszedtük magunkat, majd elvonszoltuk a lábainkat az ebédlőig, hogy megreggelizzünk, ezt követően pedig visszabaktattunk a faházunkba, és kénytelenek voltunk összepakolni. Nem sokkal később pedig azon kaptam magam, hogy már elköszöntem mindenkitől, akikkel közel kerültünk egymáshoz még gyorsan egyeztettük a közösségi oldalainkat, könnyekkel a szememben szorosan magamhoz húztam Harryt, ezzel elbúcsúzva tőle is, és már a buszon ülve tartottam a focicsapattal egyenesen hazafelé.
Ez volt nagyjából 4 hónappal ezelőtt. És ekkor láttam Harryt is utoljára. Amikor azt mondtam neki, hogy nem érdekel a külön iskola és, hogy nem engedem, hogy eltávolodjunk a tábor után, azt én úgy is gondoltam. Amint hazaértem írtam neki, egy hétig minden tök simán ment és rengeteget beszéltünk, terveztük, hogy találkozzunk, aztán hirtelen eltűnt. Hiába írtam, nem válaszolt. Hiába hívtam, nem vette fel. Eleanort hiába kérdeztem felőle, nem tudott mit mondani. Egyszerűen mintha köddé vált volna. Egész nyáron próbáltam elérni, legalább egy szó erejéig, hogy megmagyarázza, mégis mi történik, de nem sikerült.
Ellel még mindig beszélek, de Harry időközben szinte tabutémává vált közöttünk. Már nem erőlködöm, hogy beszéljen vele az érdekemben, de néha még mindig rákérdezek, hogy hogy van és mi újság vele. Hatalmas büszkeséggel töltött el, mikor meghallottam, hogy az RDT csapatkapitányává választották, és az első gondolatom az volt, hogy rögtön írok is neki. De nem tettem. Nem lett volna az ég világon semmi értelme, hisz úgysem nézi.
A srácok persze mind pikkelnek rá, élükön Zaynnel, aki időközben saját maga is nagyon jóba lett Harryvel. Már ők sem beszélnek. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szimplán csalódott vagyok. Mert tényleg elhittem, hogy nekünk van valamink. Valami, ami különleges. Ami miatt megérte annyit változnom. Hisz ha nem ismerem meg, eszemben sincs végigcsinálni egyetlen tánc órát sem, ismerve magamat, simán ellógtam volna Zaynnel. Azelőtt sosem akartam sem megfelelni, sem bizonyítani senkinek. Nem vágytam arra, hogy azt érezzem, Ő igenis büszke rám. Egyszerűen nem érdekelt. Ott voltam, tettem a dolgom és tudtam, hogy jól csinálom. Nem kellett megerősíteni. És soha eszembe sem jutott, hogy egy hatalmas buli helyett a haverokkal inkább egy csendes faházban beszélgessek valakivel arról, ami éppen a szívünket nyomja. A tábor előtt ezek közül semmire nem volt szükségem. Most viszont, hogy megtapasztaltam, vágyom ezekre, és hiányzik.
A gondolatmenetem a srácok érkezése szakította félbe.
- Kész vagy csiga? - rontott be a szobámba Zayn. - A többiek kint várnak.
- Megyek már! - röhögtem, majd feltàpászkodtam az ágyamról és együtt indultunk a házunk előtt várakozó társasághoz.
A kapunk előtt Zayn kocsija parkolt. Az anyósülésről Niall kukksolt ki, Liam pedig a jármű oldalának dőlve várakozott. Amint megpillantott mosolyogva odaintett, majd kezet fogtunk, Zayn beült a vezetőülésre mi pedig bevágódtunk hátra.
- Na indíts valami veretős nótát! - boxolt vihogva Z karjába Niall, mire ő nemes egyszerűséggel fogta és nekivágta az ablaktörlő szivacsot. Ilyen hangulatban indultunk el Niall születésnapjára.