Szeretném, ha szeretnél - Larry Stylinson ff

Tizenhetedik rész

Csütörtök reggel már érezhető volt, hogy lassacskán közeledik a tábor vége. Mindőnknek sokkal nehezebben ment már a koránkelés, néhányan kihagyták a reggelit is, csakhogy a futás és torna után még aludjanak egy másfél órát. Mi tagadás, szerettünk volna már kicsit lustulni.
Erre azonban nem volt lehetőség, hisz mint minden másnap, 9-kor hivatalosan is kezdetét vette a nap, ezúttal egy közös fociedzéssel. Felálltunk a kedden húzott párokba, és Mr. Winston arra kért minket, hogy melegítsünk be együtt. Eleanorral egyetértettünk abban, hogy igazából így csütörtök reggel 9-kor mindketten a halálunkon vagyunk, úgyhogy a bemelegítésünk kimerült egy kis lagymatag kocogásban és nyújtásban. Többnyire, ami azt illeti, csak beszélgettünk.
- Feltehetek egy kérdést? - fordult felém El két hajlítás közt.
- Mondd - feleltem.
- Még tényleg nem csókoltad meg Harryt? Vagy csak szivat? - nézett rá szórakozottan.
- Tényleg nem - ráztam a fejem - Miért?
- A kapcsolatotok alapján már simán együtt lehetnétek. Olyanok vagytok, mint egy 70 éves házaspár. - vihogott, minek hallatán hangosan felröhögtem. - Bár mondjuk jogos, ott lesz a holnapi táborzáró buli!- gondolkodott.
- Akkor sem fogom - röhögtem el magam. - Az első csókunkra azért szeretnék emlékezni - hangsúlyoztam.
- Nagyon szeretném ezt most érteni, de nem vágom miért halogatod - mondta.
- Nem akarom, hogy megbánja - kezdtem - Szeretném neki bebizonyítani, hogy méltó vagyok hozzá.
- Louis, ő ezt tudja - mosolyodott el.
- Akkor magamnak akarok bizonyítani - feleltem, mire mosolyogva megrázta a fejét.
- A legjobb dolog vagy, ami vele történhetett - szorosan magához húzva megölelt. - Mellesleg - tolt el magától - Ne hidd, hogy a tanárok adnak majd nektek bármiféle alkoholt - vihogott.
- Ne hidd, hogy nem hoztunk magunknak - kontráztam, Eleanor pedig hangosan felröhögött.
A bemelegítést követően, amit ismét sikerült a kiadott feladat helyett valami teljesen mással eltöltenünk, tanár úr felosztott minket 2 csapatba, és játszani kezdtünk. Eleanor óriási fejlődést mutatott, háromszor is jó helyre passzolta a labdát. Ami azt illeti, az egész meccs alatt többet szórakoztunk egymáson, minthogy a focira figyeltünk volna. Tagadhatatlan, hogy mi az együtt töltött, lassan egy hét után sem kerültünk közelebb a tánc gondolatához, ők pedig ugyanúgy nem konyítanak a focihoz. De akármelyik program is volt aktuális éppen, mindannyian szívvel-lélekkel csináltuk és őszintén élveztük az együtt töltött időt.
Foci után a tábor szinte teljesen kihalt. Mindenki automatikusan megcélozta a saját faházát és egyszerűen kidőlt, egyedül a legelvetemültebbek kerestek maguknak valami programot, ami leginkább röplabdázás vagy csak szimpla sétálgatás volt a szabadlevegőn, és ez így ment tovább ebéd után is. Ezt az alapján mondom, amit Harryék meséltek, mivel onnantól kezdve, hogy 11 óra pár perckor lehunytam a szemem, sikerült átaludnom, az ebéddel együtt, az egész szabadprogramot. Három óra után ébredtem fel Harry hangjára, akinek Dylan mesélte, hogy Dam, Zayn és én is kipurcantunk, de nem volt szíve felkelteni minket, így elrakatták az ebédjeinket és amikor idő volt, behozták.
Álmosan kikászálódtunk az ágyból, majd megköszönve átvettük a tányérjainkat és így negyed 4 tájékán ebédelni kezdtünk, majd alig, hogy befejeztük, már indultunk is a következő programra; 4-kor ugyanis kezdetét vette a vízifoci.