Szeretném, ha szeretnél - Larry Stylinson ff

Huszonötödik rész

A szalagavató műsor néhány beszéddel kezdődött, amelyet a szalagtűzés követett, majd jöhettek az osztálytáncok és rövid előadások. Abc sorrendben következett egymás után az öt osztály, majd a legvégén volt a keringő, amiben mindegyik tagozatból táncolt 2 fiú és 2 lány. Ha valaki nekem 4 évvel ezelőtt azt mondja, hogy 12.-ben én keringőzni fogok a szalagavatón, az arcába röhögök. A sors mégis úgy hozta, hogy a 20 ember között én is ott táncoltam a színpadon. És nem fogok hazudni, nagyon élveztem.
Miután a C-seket követően felkonferálták az osztályunkat, hirtelen ránktörő izgalommal léptünk fel a színpadra. Mind szerettük volna jól csinálni. Ahogy viszont elindult a zene, majd az azt követő és az utána következő is, fokozatosan sikerült feloldódnunk és szinte el is felejtettük, hogy egy telt színházterem színpadának kellős közepén állunk. Fejben visszarepültünk az iskolai próbákra és a suli utáni összejövetelekre, amikor poénból átismételtük a táncokat, és csak mi voltunk, senki más.
A színházterem közönségében nem tartott sokáig megtalálni a szüleimet. Ami azt illeti, azt már a szalagtűzés előtt sikerült kiszúrnom, amint anya enyhén szólva sírva fakad (reméljük meghatottságában, és nem én voltam bűnrossz), úgyhogy onnantól kezdve igyekeztem nem sokat feléjük pillantani. A keringőnél azonban pont elkaptam, amint apa is elérzékenyül, szóval egy hajszál választott el attól, hogy én is bekönnyezzek.
Eleanort is sikerült hamar meglelnem, a közönségnek szinte a kellős közepén ült Mayával, Ameliával, és jobbján a barátjával, Maxszel. Mivel Ellel a tábor után is nagyon jó barátok maradtunk, a nyár folyamán volt szerencsém megismerni a családját és a barátját is. A szülei tündériek, Max pedig tipikusan az az ember, akivel bármiről is legyen szó, nagyon rövid idő alatt egy hullámhosszra kerülsz. Fülig érő mosollyal az arcukon ültek a hatalmas tömegben, és boldogan integettek felém, mikor arra pillantottam.
Akit viszont akárhogy kerestem, egszerűen nem találtam a tömegben, az Harry volt. Persze, mikor megírtam, majd elküldtem neki az üzenetet semmi garancia nem volt rá, hogy megnézi, reagál, vagy ne adj Isten el is jön. Sőt, az előzményeket tekintve kb 60:40 százalék volt az aránya, hogy felbukkan vagy sem. Legmélyen viszont azért mégis reméltem, hogy a nap végén úgy dőlök majd az ágyamba, hogy nem volt felesleges a kitartásom és végül sikerül mindent helyrehoznunk. De mégsem törődhettem ezzel, hisz a srácoknak tettem egy ígéretet: ez a nap kizárólag rólunk szól.
A műsor végeztével mindenki megkereste a hozzátartozóit és velük kiegészülve indultunk résztvenni a vacsorán. Végig nagyon jó hangulat volt, főleg azért, mert a mi évfolyamunk egy kifejezetten összeszokott társaság, ami valljuk be, elég ritka. Olyan, mintha nem is több osztályból, hanem egyetlen egy csoportból állna az egész bagázs. Ez többnyire egyébként a rengeteg sulis programnak köszönhető, amiket amúgy mind szívből gyűlölünk (színházlátogatás, múzeumi kirándulás és társaik, nem sok tizenéves kamasz jut eszembe, akit ezek közül bármelyik lekötne) azonban az ilyen eseményeken elkerülhetetlen, hogy kapcsolatba kerüljünk egymással. Az évek alatt pedig szépen lassan mind összekovácsolódtunk.
- Meddig maradsz? Mikor jöjjön apa érted? - érdeklődött anya, mikor a vendégek többnyire már mind hazafelé, mi pedig az öltözőkbe készülődtünk.
- Aludjatok nyugodtan, hazasétálok - feleltem.
- Arról szó sem lehet!
- Anya, ne szórakozz velem, itt lakunk vagy 4 utcára - nevettem el magam.
- Na jó. - sóhajtott - És körülbelül mikor várhatunk?
- Nem tudom, de ne aggódj, hazaérek - mondtam mosolyogva, majd puszit nyomtam az arcára, apától is elköszöntem, majd a srácokkal együtt célba vettük az öltözőnket, hogy aztán együtt indulhassunk a Westsideba.