Szeretném, ha szeretnél - Larry Stylinson ff

Huszonhetedik rész

Amint átvágva a tömött tánctéren éppen Harry felé tartottam, a szívem egyre csak szaporábban és szaporábban vert. Tudtam, hogy ott fog várni rám. Amint viszont tényleg megpillantottam, alig tudtam elhinni, hogy valóban ott van. Márpedig így volt.
A haja sokkal hosszabb volt, mint a táborban, már teljesen a válláig ért. Egy félig szétgombolt, fekete inget és fekete farmert viselt. Vonzotta a tekinteteket az már egyszer biztos. Ott beszélgetett Eleanorral az egyik asztalnál üldögélve, majd amint megpillantott engem, ugyanazt tudtam leolvasni az arcáról, amit én is éreztem. Rettentően félt.
- Sziasztok - léptem határozatlanul az asztalhoz.
- Azt hiszem nektek van mit megbeszélnetek, megyek és megkeresem a srácokat - ajánlotta fel Eleanor.
- Ne - fogta meg Harry kedvesen a kezét - Maradj csak, szerintem ezt nem itt kellene intéznünk - mondta, én pedig egyetértően bólintottam egyet. - Megyünk? - nézett rám bizonytalanul. Nem tudta, hogy pontosan hányadán állunk, de ami azt illeti, én sem.
- Menjünk - feleltem, majd búcsúként átöleltem Eleanort. - Ha ma már nem találkoznánk, köszönj el a nevemben a srácoktól is - kértem.
- Mindenképp - biccentett - Sok sikert - súgta a fülembe és magához szorított, majd végül elengedtem és Harryhez léptem. Kisétáltunk a tornateremből, majd otthagyva az egész iskolát, teljesen céltalanul útnak indultunk. Az utcákat járva csendben lézengtünk egymás mellett. Mindketten rengeteg mindent akartunk mondani, de egyszerűen nem tudtuk, hogyan kezdhetnénk bele. Bennem ott volt az egész tábor, az azt követő kétségbeesés, amikor egy szót sem hallottam Harry felől, az utána következő hónapok, amikor azt hittem, hogy teljesen elvesztettem, és most pedig hirtelen megint ott volt mellettem. Neki pedig ismétcsak megvolt a saját verziója.
- Nem hittem, hogy eljössz - szólaltam meg hirtelen, ezzel megtörve a csendet. Ekkor már több, mint 10 perce sétáltunk az éjszaka közepén a város csendes, kihalt utcáin.
- Nem hittem, hogy szóba állsz velem - felelte. Egy szót sem szóltam, úgy éreztem, ezúttal nem rajtam van a sor. Egész nyáron utána kajtattam, és most, hogy újra velem volt, válaszokat szerettem volna. Szóval csak csendben vártam, míg belekezd. - A tábor után coming outoltam először. - sóhajtotta, mire pont úgy néztem rá, mint aki alig tudja elhinni, amint az imént hallott. Mert hát így is volt. - Ne nézz így rám, komolyan beszélek - nézett felém. - Mielőtt megismertelek volna számításba sem jött, hogy esetleg a saját nememhez is vonzódnék. Viszont miután megismertelek és aztán egyre több időt töltöttem veled, a világ legtermészetesebb dolgává vált számomra, hogy mindennél fontosabb vagy nekem. Csakhogy, mikor hazaértem nem épp a terveim szerint alakultak a dolgok. - mondta, majd két kezével megdörzsölte az arcát. Csendben figyeltem, ahogy összeszedi a gondolatait, és folytatja a történetet. - Az otthoniak nem pont úgy fogadták, ahogy azt vártam.
- Miért nem szóltál róla? - kérdeztem.
- Mit gondolsz, milyen érzés a számodra legfontosabb emberrel közölni, hogy a szeretteid nem fogadják el? Mert engem a gondolata is összetört. - pillantott rám. Nem tudtam rá észszerű választ adni, sem rákontrázni, de még belekötni sem. Igazat kellett adnom neki. Szomorúan lehajtottam a fejem, és megvártam, hogy folytassa. - Először anyának mondtam el, ő azt mondta, ez csak egy kamasz hóbort, bízzak benne, majd minden visszaáll a régi kerékvágásba. Aztán ott volt Will, a barátja, aki persze anyától tudta meg. Egyik nap, mikor csak ketten voltunk a házban, berontott a szobámba és dühöngve azt ismételgette, hogy ha nem szeretné ennyire anyámat, kitagadna a házból. Ezek után már nem is voltam benne biztos, hogy fel kellene hívnom apát. Ő az ország teljesen a másik felén lakik, a nagyival. - magyarázta - De ami azt illeti, már úgy éreztem, nem oszt nem szoroz, ha mégegy embernek csalódást okozok. Így végül megcsörgettem. Azonban nem tudtam beleszólni a telefonba. Amint kinyitottam a számat elcsuklott a hangom és kitört belőlem a zokogás. A vonal másik feléről apa aggódó hangja szűrődött át, majd hallottam, ahogy mama is megérkezik. A következő pillanatban videóhívást indítottak, amit nagy nehezen végül elfogadtam, majd letámasztottam a telefonom és leültem a kamera elé. Ott ültem teljesen összetörten, magányosan a forgószékemben, velem szemben pedig a nagyi és apa. Kérleltem őket, hogy ne gyűlöljenek meg ők is azért, amit mondani fogok, aztán minden mindegy alapon rászántam magam. Tőled kezdve az egész táboron keresztül mindent kiadtam magamból egészen addig a pillanatig, ameddig kezembe véve a telefonomat meg nem csörgettem apát. Ők pedig csendben végighallgatták. És tudod mit mondott a nagyim a történtekre? - kérdezte halvány mosollyal az arcán, mire megráztam a fejem. - Azt mondta, "semmi baj nincs veled baba, ez egy csodás érzés, nem betegség"
- Nagyon édes mamád van - mosolyodtam el a hallottakon.
- Abban az időszakban ekkor először éreztem úgy, hogy valaki tényleg figyel rám. - emlékezett vissza - Aznap a délután egész hátralévő részében velük beszélgettem telefonon, mert végre volt valaki, akinek kiönthettem a szívem. A mamám egyébként azóta is hajtja, hogy mennyire szeretne megismerni téged! - tette hozzá mosolyogva, mire hitetlenkedve rápillantottam, majd elnevettem magam. - Nagyon sajnálom, hogy minden így alakult. - komolyodott el.
- Csak azt nem értem, miért zártál ki teljesen  - mondtam tehetetlenül.
- Hidd el, hogy pont nem hiányzott egy lelki roncs az életedbe. - állt meg mellettem, így én sem sétáltam tovább. - Apáék hiába fogadták ilyen jól a hírt, otthon csak romlott a helyzet. Nem éreztem, hogy anya elítélne bármi miatt is, azonban a barátja annál inkább. És tisztàban voltam vele, hogy ebben a párbajban én nem nyerhetek. Nagyiék támogatása pedig az ország másik feléről nem sokat ért, miután otthon tönkretettek lelkileg. Szóval végül meghoztam a végső döntést, és apához költöztem. Úgy mentem oda, hogy szeretném magam összeszedni, mielőtt belevágnék valami komolyabb dologba veled. - mondta ki, mire akaratlanul is bújkáló mosoly jelent meg az arcomon. - Lou, minden egyes üzeneted és hívásod láttam és minden egyes alkalommal megszakadt a szívem. Arra áldoztam a nyaram, hogy összegyűjtsek elég pénzt egy saját házra itt a városban. Gondolván, hogy így melletted lehetek, a sulit sem kell otthagynom, de hazamennem se kell. Csakhogy augusztusban, mikor hazautaztam, te már nem kerestél többet. Én pedig nem hibáztattalak. A világ legnagyobb idiótájának éreztem magam amiért biztosnak könyveltem el, hogy te hónapokon keresztül majd pont rám fogsz várni, mikor semmi jelet nem adtam magamról. - magyarázta - Fel nem tudom fogni, hogy tényleg megvártál - nézett mélyen a szemembe. Ezúttal is pontosan úgy elvarázsolt, mint mikor a nyár folyamán először belenéztem.
- Mi tagadás, egy szerelmes hülye lettem - röhögtem el magam, mire ő is felnevetett. - De tudod mit? - fordultam felé - Egyáltalán nem bántam meg - léptem hozzá közelebb, majd magamhoz húztam és annyi idő után végre először megcsókolhattam.