𝓛𝓲𝓽𝓽𝓵𝓮 𝓽𝓱𝓲𝓷𝓰𝓼

*•.¸♡𝓚𝓪𝓷𝓰 𝓓𝓪𝓷𝓲𝓮𝓵♡¸.•*

Láttad őt messziről, amint egy széles törzsű fának támaszkodik, az ősi palota felé fordulva nézte, amint kis turistacsoportok sétálnak el mellette. Érezted, ahogy a szíved dobog a mellkasodban de vettél egy mély levegőt, ahogy közeledtél hozzá, lehúztad a sima fehér táskád pántját, és a válladon igazítottad.

– Szia – szólaltál meg a háta mögül. A hangod hallatán megfordult, távol a tömegtől. Egy pillanatig kissé kábultnak tűnt, majd lágyan elmosolyodott.

– Szia. Örülök, hogy eljöttél – figyelmeztetés nélkül lehajolt, és gyengéden szájon csókolt. Már azelőtt elhúzódott, hogy felismernéd, mi történt, de érezted, hogy ismét dobog a szíved, és kényszerítened kellett magad, hogy becsukd a szád. Gyengéden felnevetett a reakciódon. Nem mintha még soha nem csókolt volna meg. Tegnap este írt neked üzenetet, és megkérdezte, nem akarsz-e sétálni az erdőben a Changdeokgung palota mellett. Úgy döntöttél, hogy nem írsz neki üzenetet, az első találkozótok után, amíg ő ezt meg nem tette, és így kezdődött a patthelyzet. Azt sem tudtad, hogy a barátod-e vagy sem. Az elmúlt három hónapban találkoztatok, de ő soha nem mondott semmi konkrétat, te pedig soha nem kérdezted.

– Tetszik a szoknyád – a hosszú, lebegő szoknyád felé biccentett. Mosolyogtál és megköszönted.

– Menjünk erre az úton? – Daniel egy keskeny, kanyargós ösvényre mutatott, amely egy facsoport felé vezetett. Bólintottál, és meg kellett állnod, hogy ne hlj meg a meglepetéstől, amikor lenyúlt, és a kezébe vette a kezed. Csendben sétáltál a park felé, elhaladva több pár és család mellett, mielőtt találkoztál volna a sűrű fasorral. Végül megszólalt.

– Tetszett a játékod – zavartan összeráncoltad a homlokodat, mivel nem értetted mit szeretne mondani.

– Tessék?

– Hamlet. A Jeongdongban - megvonta a vállát. – Remek Opheliát játszottál el.

– Láttad a darabomat?

– Múlt csütörtök, és bármikor újra nézném.

– Miért nem mondtad, hogy ott leszel? Megihattunk volna valamit – motyogtad az ujjaid tördelve, mivel ez megfelel egy randevú kérésnek.

– Azt hittem, valószínűleg elfoglalt vagy – megráztad a fejed, amikor befordultatok egy sarkon, és elhaladtatok egy kis kőfaragvány mellett az ösvény mentén.

– Legalább láthattalak volna... A következőben a Honey-t játszom a Who's Afraid of Virginia Woolfban... a Nationalban. Két hét múlva kezdünk gyakorolni.

– Ó – újabb kanyart fordulsz az ösvényen, és egy kis halastó mellett találod magad. – Soha nem láttam a darabot. Élveztem a filmet. Elizabeth Taylor nagyszerű volt.

– De úgysem fogod látni, hiszen nem leszel itthon – egy pillantást vetsz a kis vízfelületre, és figyeled a csillogó arany- és sárga pontyokat, amint közvetlenül a felszín alatt úsznak.

– Ó igen. Elfelejtettem – kicsit szomorúan hangzott. A tó véget ért, és elhaladtatok pár fapad mellett, elszórva a fák között. Egy idős házaspár ült az egyikben, kézen fogva, miközben távolról figyelték a halakat a tóban. Anélkül, hogy gondolkodtál volna, erősebben megszorítottad Daniel kezét. Lenézett rád, miközben mosolyogtál.

– Nézd, milyen aranyosak – egy apró mozdulatot tettél a padon ülő párra mutatva, nehogy feltűnő legyen, de közben Daniel tudja mire célzol. Arckifejezése hihetetlenül gyengéd volt a zöld fák lombkorona alatt. – Annyira boldognak tűnnek – ezúttal ő fogta szorosabbra a kezed – Remélem, olyan boldog leszek valaki mellett mint ők – mondtad halkan, elhaladva mellettük. Eltűntetek a szemük elől, ahogy egy másik sarkon fordultatok. Az út három sávra ágazott. A bal oldali szálat választottad, mert Daniel megadta neked ezt az esélyt. Észrevetted, hogy az emberek száma, akik mellett elhaladtatok, percről percre egyre kevesebb, ahogy egyre mélyebbre haladtatok a parkban. A fiatal férfi az ajkaihoz emelte a kezed és nyomott egy puszit az ujjaidra.