Mindörökké,és tovább...

1

Biztos mindenkiben fel vetődik egy bizonyos kérdés ami talán egész életében végig fogja kísérni,de a választ sose találja meg. Hát bennem is fogalmazódott számtalan kérdés,de a legtöbb akkor jelent meg amikor megismertem Őt. Régen sose értettem igazán mi olyan stresszes a felnőtteknek ami miatt ránk dühösek, és talán még most sem értem. De a lényeg az az hogy ahogy nő az ember teljesen megváltozik a gondolkodás módja. Míg lehet , hogy kicsiként például a szerelemre úgy tekintettél,mint egy mesére amely mindig boldog,addig lassan rájössz hogy az élet nem egy habos torta. Most biztosan gondoljátok,hogy mégis miért így kezdődik egy történet, talán még jó magam sem tudom. Igazából nálam ez az egész akkor kezdődött amikor anyám bejelentette,hogy költözünk. Na,de azt hiszem kezdjük a legelején és rájöttök mindere ami körülöttem zajlik.

*Jelen*

Édesanyám bejelentette,hogy el kell hagynom azt a házat ami a gyermek korom pillanatait követte. Őszintén nem tudtam hogyan reagáljak erre,csak mérhetetlen szomorúság és a düh egyvelegét éreztem szorítóan mellkasomban. Fájt,hogy nem tehettem amellett semmit ,hogy itt maradhassak hisz' mégis csak gyerek vagyok. Nem akartam elmenni szülővárosomból és nem akartam itthagyni az iskolámat ahova a barátim jártak. Féltem, sőt rettegtem az új környezettől és az új iskolától attól pedig mégjobban hogy ott esetleg mi vár rám. Pontosan egy hónap telt el a szüleim nagy bejelentése óta, azóta a próblémám rá ment a tanulmányi átlagomra,nem tudtam figyelni és nem is akartam. Egyszerűen lázaftam, hátha akkor a szüleim szíve megtörik és kitörlik a fejükből ezt az ostobaságot.

De sajnos nem így lett. Nem fogták fel,hogy én nem akarok menni és a napok olyan gyorsan szaladtak hogy mire épp hogy lehunytam a pillám, már el is telt az idő a pakolásig. A barátaimtól elbúcsúztam,de ettől csak rosszabb lett. Megöleltem utoljára őket és a kocsiba bepattanva könnybe lábadt szemekkel meredtem ki az ablakon várva hogy apám végezzen a csomagtartó pakolásával. Ahogy elindultunk én a fülest felraktam a fejemre és hallani se akartam szüleim boldog hangját,se az idegesítő bátyámét. Abban a pillanatban semmi nem érdekelt és csak magammal törődtem,ami tudom hogy önzőség,de tényleg nem akartam itt hagyni ezt a kissé lepukkant de mégis számomra fontos várost.

Anyámék nem mondtak pontos adatokat arról hova megyünk mert úgy gondolták a meglepetés akkor buli. Hát nem tudom. Egy bő 4 óra alatt ott is voltunk. Valóban mérföldekkel jobb a környék,a ház pedig egyszerű mégis modern,tetszett. Apa megmutatta a szobámat és ezzel fel is adva hogy hozzá szólok tovább állt. Szeretem őket és azt ők is tudják,csak most rohadt dühös voltam rájuk. A szobám még nem volt kész, rá fért volna nem is kevés festék mert undi sárga színű volt ami valljuk be nem túl szép egy szobának. Az ágyam balra fordulva középen helyezkedett el,egyenesen nézve egy ablak volt és még pár szekrény. Mivel muszáj volt ezért gyorsan bepakoltam majd az ágyamra zuhanva zenét hallgattam. Már végre kezdtem megnyugodni amikor egy kopogás,helyesbítek dörömbölés szakította meg a nyugalmam. Oda rontottak az ajtóhoz és idegesen kirántottam,azt is csodáltam hogy nem szakadt ki az egyszerű kis faajtó a tokjából. Az idióta bátyám ott állt az ajtóba és vigyorgott mint a tejbe tök.

-Mit akarsz?-kérdeztem tőle kissé indulatosan

-Nyugi hugi!-tette a vállamra a kezét amit azonnal le is löktem onnan,ezen pedig szintén felnevetett, amiért szívem szerint pofán rúgtam volna-Csak meg akartam nézni a te szobád-erre kitárta magának az ajtót és bejött,ekkora egy parasztot

-Szép?Megnézted? Viszlát!-toltam ki az ajtót

-Hát azt azért nem mondanám hogy szép ezzel a fos színnel de mindegy-és végre valahára kiment,de a hahotázását még a egy jó ideig halltottam

Amint volt egy kis nyugodt percem újra neki állt pörögni az agyam,hogy mi lesz holnap az új suliba. Szó szerint rettegtem és inkább kiugrottam volna az ablakon,minthogy oda bemenjek. Egy nyugtatott meg hogy legalább Nate(a bátyám) is új lesz. Mivel nem akartam hogy eljöjjön ezért nyilván gyorsabban ment az idő és én annál jobban izgultam. Nagyon gyorsan eljött a másnap reggel. Sajnos túl hamar. Fogalmam nem volt mit vegyem fel,ahhoz hogy jó legyen az első benyomás. Mert ha kicsit is kivágotabbat veszek fel akkor kurva vagyok,ha esetleg ingbe megyek akkor kocka vagyok, így maradtam egy egyszerű szoknya és egy kardigán kombónál. Persze Natenek sokkal könnyebb volt a helyzete,mert ő csak felvett egy pulcsit és egy melegítőt, és valószínűleg így is oda-vissza lesznek érte a lányok nagyrésze,mert a másik suliba is ez volt.

A vállamra kaptam a legkönnyebb táskát amit eddig vittem,mivel csak egy toll és egy füzet volt nálam. Anya kocsijának az anyósülésére pattantam míg Nate a vezető számára kihelyezett ülésre és már mentünk is a pokol felé. Amint odaértünk diákok tömkelege tobzódott az udvaron a becsöngetésre vagy éppen valakire várva. A bátyám már az elején eltűnt isten tudja hová. Én pedig megindultam a bejárat felé remegő kezekkel és lábakkal. Ahogy mentem annyira elvoltam mélyülve a gondolatomba,hogy neki mentem valakinek. Egyből felkaptam a fejem és bocsánatot akartam kérni,de ahogy felnéztem elvesztem azokba a gyönyörű barna szemekbe amitől azonnal gyorsabban dobogott a szívem.

-Ennyire tetszik amit látsz?-röhögött fel, és azon nyomban el is veszett minden reményem hogy talán lesz egy olyan ember aki segíteni fog

-Nem,csak bocsánatot akartam kérni,de úgy látom erre semmi szükség úgyhogy én megyek is!-hadartam el bunkón majd amikor elmentem mellette neki mentem fél vállal, tudom kicsit forrófejű vagyok

-Gyere vissza egy kicsit-húzott vissza szinte azonnal-Te vagy az új csaj? És hol a bátyád?

-Igen és fogalmam sincs.-válaszoltam neki röviden, közeben pedig egyre több szem tapadt ránk és ezt pedig végképp nem értettem miért

-Gyere megmutatom hol a termed-harapta be az alsó ajkát és megragadta a karom majd húzott maga után,a tömeg pedig egyre szétoszlott előttünk,egy két lány a szemével ölni tudott volna bár én is megtudtam volna ölni akkor egy pár ember.