Mindörökké,és tovább...

35

Az autóm rádiójában az út nagyrészén a hangulatomhoz illő szomorú zenék szóltak. Utáltam magam azért amit tettem Johnnal. Utáltam magam amiért terhes lettem és utáltam, hogy megint Alex karjában kötöttem ki.

A nagy családi ház előtt megálltam és fellépkedtem a kissé megkopott gerendára, ami csupán csak az utcai lámpák fényétől volt még látható. Három nagy levegő után bekopogtam. Semmi erőm nem volt magyarázkodni, de tudtam hogy muszáj lesz. A mellkasomba a szívem hevesen dobogott és úgy éreztem mintha valaki szorongatná, ezért a túlélésért küzdene.

Az úton jó párszor eleredtek a könnyeim, de mindig igyekeztem visszafogni magam, mielőtt még a homályos látásommal egy autóbalesetet is eredményezek.

Édesanyám kitárta pizsamába, álmos tekintettel az ajtót és eleinte meglepődötten nézett végig rajtam és a két táskán, amiben a ruháim voltak.
Nem kellett mondanom semmit,a tekintete megváltozott és szorosan magához húzott. Nem tudta mi a baj, de azt tudta hogy valami van.

Egyetlen szót sem szólt csak elvette a táskámat és felkísért a szobámba. A táskámat az ajtó mellé rakta elém guggolt, míg én az ágyon ültem összegörnyedve.

-Mi történt,édesem?-fogta mind a két kezem és szorgosan simogatni kezdte

-Terhes vagyok-csuklott el a hangom és egy könnycsepp folyt végig az arcomon, hogy a nadrágomra csöppenjen

A gondosan kidolgozott szövegem a fejemből eltűnt, amint meg kellett volna szólalnom, így csak a lényeg jött ki a számon.

Anya arca egy pillanatra meglepett volt, de aztán hatalmas mosoly terült el az arcán és szeméből csupa melegség sugárzott.

-De hisz ez csodálatos,miért nem örülsz?-szorította meg a kezem és finoman megrázta az, amolyan felpörgetés képpen

-Mert nem Johntól-kezdtem el jobban zokogni, amitől az elernyedt vállaim megrázkodtak

Anya mosolya azonnal eltűnt és lehetetlen lett volna megmondani, hogy mit érez. Felállt előlem és inkább mellém ült, hogy átkarolja a vállam. Óvatosan megfogta a fejemet és a vállára hajtotta.

-Akkor kitől,drágám?-simogatta a hajam nyugtatás képp, de hangja már neki is kétségbeesettebb volt

Nem szólaltam meg. Szégyelltem, amit tettem. Hogy annyira gyenge voltam, hogy az első adandó alkalommal odaadtam magam neki.
Valamiért úgy éreztem, hogy anya tudja, hiába nem mondtam ki a nevét. De ő se mondta ki. Várt, várt hogy beismerjem. Mintha kínozni akart volna a sors azzal, hogy még nagyobb bűntudat nőjön bennem. Más az amikor tudod belülről, hogy szarul döntöttél és mikor hangosan be is kell vallanod. Johnnak ugyan már megmondtam, de annak a nőnek beismerni, hogy egy szar ember vagyok aki felnevelt és mindent megtett, hogy rendes életem legyen, az szörnyű.

-Alex, Alex az-suttogva mondtam a hosszú csend után,de mivel az egész házba csend honolt ezért hallotta

-Ó,Haz-hangjában végtelen elkeseredés hallatszódott,amitől az ígyis darabos szívemből egy összetört porcelán lett

-Sajnálom,anya-tört ki minden könnycsepp, ami a két nap alatt még bennem maradt

-Tőlem nem kell bocsánatot kérned!-puszilta meg a hajamat-Ha azzal jössz ide, hogy megöltél valakit akkor én megyek és elásom veled. Most hogy terhes vagy segítek amiben kell és támogatlak. Egy percig se jusson eszedbe, hogy csalódtam benned. Büszke vagyok rád,mindenki követ el hibákat,olykor nagyobbakat is-köhécselt egyet célozva rám,de hangja közben simogatta a lelkemet-De nem tudnál olyan hibát elkövetni, amitől kevésbé szeretnélek, Zuzu-ezt a becenevet utoljára talán 10 éves koromba hallottam, azóta leszokott róla a család, szóval a becézés csak nyomatékosította édesanyám minden egyes szavát