Mindörökké,és tovább...

11

*szerintem játszunk olyat hogy majdnem össze ér a szánk,DE-emelte ki tudatosan-nincs csók.Az veszít aki először megcsókolja a másikat-az ajkát pedig közelebb tolta az enyémhez*

-Alex,nem ebben egyeztünk meg,és ezt te is pontosan jól tudod!-böktem meg a mellkasát és egy aprót próbáltam taszítani rajta,kevés sikerrel

-Persze,hogy tudom,de nem gondolod hogy kicsit jó lenne korlátok és szabályok nélkül élni?-húzta össze a szemét gyanakvón

-Hogy én is olyan lány legyek,akik eddig be feküdtek alád?-ott álltunk a pálya közepén egymás szemét nézve,a korcsolyázók pedig sorra kerültek ki minket minden irányból,egy két morgás is megcsapta a fülem vagy éppen szitkozódás,hogy miért állunk az útjába

-Akár-rántott egyet a vállán,mire én rácsaptam,a fiú pedig tetetett fájdalmas arcot vágott

-Szerintem meg inkább korcsolyázzunk,amibe ténylegesen megegyeztünk-forgattam meg barna szemeimet

A fiú nagy sebeséggel indult meg én pedig csak mosolyogtam rajta. Mikor ismét mellém ért megragadta a kezem és maga után rántott. Felemelő érzés kerített hatalmába ahogy ismét száguldhattam a jeges,csúszós pályán. A hideg szellő csapkodta arcomat,ennek köszönhetően vörösen virított a fehér jégen. Alexel elhagytuk a pályát,majd kötelességének érezte,hogy haza kísérjen.

A házunk elé érve megálltunk és csendben néztük egymást. Nem igazán tudtuk mégis mit kéne mondani a másiknak.

-Köszönök,mindent-mosolyogtam rá,majd hátat fordítottam és felpattogtam a lépcsőn,az ajtó előtt megálltam,mert érztem hogy valaki néz,visszafordultam a fiú ott állt és mosolygott.

-Ne feledd, holnap jövök érted-megvillantontta tökéletes fogsorát még utoljára és ezzel otthagyott engem

Beléptem a lefagyott testemmel,a meleg házba,ami azonnal forrósággal töltötte fel a testem. Felrohantam a szobámba,rádőltem az ágyamra,és csak a plafonra mosolyogtam. Megmondani nem tudtam volna minek örülök egyszerűen csak boldog voltam.

A másnap reggel hamarabb eljött,mint gondoltam. A nagy sietségeben-ami minden hétköznap a házban van-hangos és folyamatos duda szó zengett a ház előtt. Szinte biztos voltan benne,hogy Alex az,ezért futni is akartam le hogy elkerüljem,a kommunikációt a szüleim és a fiú között,ami valószínűleg kialakulna,gyorsabban mint hinném. Rohantam le a lépcsőn,amilyen gyorsan csak tudtam,a cipőmet magamra varázsoltam egy lábon ugrálva. Feltűnt,hogy túl nagy csönd honol a házban. Nem kérdezte meg senki hova sietek ennyire,olyan volt mintha nem is lenne benn senki...Baszki! Az ajtót szinte kitéptem a helyéről és ijedtem figyeltem ahogy a szüleim a ház előtt álló autót közelítik meg. Próbáltam a lehető legnyugodtabb arcomat felvenni és feléjük sétálni annak reményében hogy legalább egy kis morzsát elcsípek a beszélgetésből,ami akkor vette kezdetét mikor leléptem a verandáról.

-Üdv,Josh Higgins-nyúhtotta a kezét Alex felé-Miben segíthetek?

-Jó napot! Alexander Malik-csapta bele a kezét Apám hatalmas mancsába,közben láttam,hogy a fiú szeme apám mögül rám irányul de csak egy pillanantra,annyira még ő sem bátor,hogy feltünően nézzen apám tekintét kikerülve-Hazelért jöttem-mosolygott a lehető legkedvesebben

Ahogy anyámra pillantottam láttam,hogy mikor kimondja a fiú a nevét,aztán hogy értem jött a szeme felcsillant majd rám nézett,én pedig elkaptam a tekintetem a telefonomra aminek valójában fekete volt a képernyője.

-Alex...-ízlelgette a fiú nevét egy darabig majd ismét megszólalt-Ismerősen cseng ez a név-ijesztő lassúsággal fordult meg nézett bele a szemembe,úgy éreztem mintha a lelkem mélyéig látna

Vele egy időben anyám ugrott oda a kocsi lehúzott ablakához és az arcán olyan vigyor terült szét,hogy azt leírni nem lenne lehetséges.

-Mit is mondtál? Hogy a lányomért jöttél?-fordult vissza édesapám Alexhez-Milyen kapcsolatba vagytok,hogy te furikázod?-kezdte el méregetni szerencsétlen fiút. Biztos vagyok benne,hogy mivel még nem volt barátnője,"legalábbis ez az információ nem állt tudásom alatt",nem volt még ilyesféle "kihallgatáson".

-Tudja,Mr.Higgins ezt nehezemre esne megmagyarázni önnek

-Mégis mi ebben olyan nehéz?-mordult fel a még mindig szorosan az autó melett álló apám

Ekkor éreztem,hogy közbe kell lépnem és ezt az anyám is így érezte,ezért egyszerre szólaltunk.

-Na jó,mostmár menjünk-indultam meg a fiú felé

-Hagyd már szegénykét Josh-dorgálta meg anyu aput

Anyáék elindultak a ház felé mikor anyám a hosszú,vékony ujjaival szidta apámat-Még a végén elkergeted ezt az aranyos fiút a lányunktól és akkor velem gyűlik meg a bajod-rázta meg a dús gesztenyebarna haját

-Te az előzőre is ezt mondtad Norah,és tudod mi lett a vége-nyomott egy cuppanós puszit apa anya arcára és ezzel beléptek a házba maguk mögött becsukva az ajtót amin azonnal a tesóm lépett ki. Én azonnal beugrottam a kocsiba és ráparancsoltam a jelenlegi "sofőrömre" hogy azonnal indítson,hogy elkerüljünk mégegy családi csevejt vagyis inkább vallatást

Alex lekormányzott az útra és elsuhantunk Nate mellett,aki pontosan tisztába volt vele,hogy előle menekültem,ezért elvigyorodott majd bemutatott és eltátogta,szépen artikulálva,hogy kapjam be,mire én vissza mutattam neki szépen a nemzetközi jelet. Mindezt egyetlen pillanat alatt. Valószínüleg ezt a jelenetet a mellettem ülő fiú is látta,mivel egy halk kuncogást hallatott mellőlem.

-Kedves a családod,én bírom őket-nevetett már teljes beleéléssel és ahogy ránéztem szinte láttam hogy a fejébe újra játsza az elmúlt 10 percben történt eseményeket-Bár apád szerintem egy lapáttal akarta kilapítani a golyóimat-az a baj,hogy ez valóban így volt

-Amúgy,hogy lesz? Nekem is úgy kell majd bemutatnom téged a családomnak,hogy a pasim vagy? Mert te engem nyílván úgy mutatsz be,de én?-jókor kezdünk el ilyeneken gondolkodni

-Gondolom,ja-vonta meg a vállát,és erősen koncentrált az útra...aranyos amikor koncentrál

Inkább elfordítottam a fejem és az elsuhanó tájnak szenteltem a figyelmem,ami inkább átment bambulásba.

Mégis hogy történt mindez? Mikor történt mindez? Mégcsak most érkeztem,de már van egy "pasim" ami kész őrület,ha így folytatom nem lesz unalmas évem.Jesszus!Alexis! El is felejtettem,hogy megígértettem magamnak beszélek vele mielőtt belemegyek ebbe az egészbe! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen! Arra lettem figyelmes,hogy egyre lassulunk,aztán teljesen megáll az autó,a fiú meg engem néz. Én meg teljesen beparáztam. Nem is tudom mitől féltem jobban,attól hogy Alexis mit fog reagálni,főleg hogy azt kell neki mondanom,hogy valóban együtt vagyunk és végül nem teljesítettem a fiú kérését,vagy az hogy az egész iskola előtt én leszek a nagy és menő Alexander barátnője?

-Kész vagy?-kérdezte a fiú,mire én ijedt fejcsóválásba kezdtem-Ne aggódj,semmi gáz nem lesz

-Hát,azt reméltem is

A fiú kiugrott az autóból,majd mire én is kiakartam szállni már ott termett és kitárta nekem az ajtót. Én szépen kimásztam,igyekesztem a szerencsétlem énem hárta szórítani és nem elesni.

A kocsi zárja kattan,Alex a kocsikulcsot a zsebe aljára csúsztatta. A mancsát az én tenyerembe mélysztette,ujjainkat összekulcsoltuk. Teljes erőmmel szorítottam a fiú ujját ezzel jelezve pánikom. Alex rám nézett és egy bíztató mosolyt küldött felém. A táskáján ami a tőlem messzebbre eső vállán pihent rántott egyet nehogy lecsússzon ,majd elindultunk a kocsitól,egyenesen az iskola bejáratához. Már éppen kezdtem megnyugodni,amikor megláttam Alexis arcát,ami nem igazán tudom,hogy mit sugárzott. Talán ijedség? Szomorúság? Döbbenet? Fogalmam sincs...