Mindörökké,és tovább...

19

-Aiden húzzál már kifelé a szobámból,basszalak szájba!-emelte meg a hangját, közben az ajtó felé mutatott

A nagyobbik Malik vette a fáradságot és kiment a szobából. Alex rám emelte tekintetét,szemei csillogtak,mint a fűszálon futó harmat. Keze már közlekedett felém. Nagy, férfias kezét az arcomra simította, és gyengéden maga felé húzta. Az arcomat éreztem, hogy lassan elönti a pír, számon már éreztem ajkai édes ízét. De tudtam,hogy mégsem szabad. Nem eshetek be a kísértésnek,nem hagyhatom hogy vágyaim felül kerekedjenek az eszemen. Már pedig tudjuk, hogy az emberi vágy sokkal erősebb,mint a ész...sajnos. Mégis sikerült félre tennem minden bennem tomboló érzelmet, és újra össze törni azt ami elfelejtődött.

-Nekem igazából,most mennem kéne-zavartan mutattam az ajtó felé,a fiú keze pedig lassan csúszott le az arcom oldalán,majd a nyakamon, végül pedig az ölébe esett csalódottan,szemében enyhe csalódotságot fedeztem fel, máshogy csillogott,nem úgy tört meg rajta a fény ahogy az előbb, hiányzott belőle az ami Alexet a magabiztos énjévé tette, és ezt a csillogást én vettem ki a szeméből.

-Miért csinálod mindig ezt?-rázta meg értetlenül a fejét, és két szemem közt kapkodta a kétségbeesett íriszeit-Nem tudok rajtad kiigazodni, egyszerűen nem

-Mire gondolsz?-mondtam,de minek, én is és ő is tudta,hogy tudom mire gondol

-Arra,Hazel,hogy pont az ellenkezőjét teszed annak amit mondasz, és ez kurva fárasztó!-sóhajtott,a plafon felé emelte fejét,szemeit lecsukta, ettől pedig a lehető leggyönyörűbb látványt nyújtotta,amit csak lehetett volna,arc élei kirajzolódtak,szája az előbbi miatt,azaz miattam, még egy kicsit piroskásak voltak,nyakán pedig megjelentek az erek, és a férfias ádámcsutkája,ami enyhén megmozdult amikor nyelt egyet-Nem foglak itt tartani,ha akarsz menj,de kezdem unni, nagyon unni azt amit csinálsz -nem nézett rám, szinte mindenhova nézett,de rám egyszer sem, iszonyatos ideg tombolt benne,amit nem eresztett ki

És tudjátok mit tettem, ahelyett hogy vele maradtam volna? Felálltam, és ott hagytam a gondolataival. Könnyeimmel küszködve léptem át az ajtót,azzal a tudattal, hogy többet látni se akar. És hogy miért? Mert mikor vissza néztem,olyan szomorú szemekkel nézett rám,hogy a szívem szakadt ketté, mégis elmentem.És ezt miért? Mert,ha nem tettem volna akkor tudtam,hogy ő fogja megtenni helyettem, ő fogja darabokra tépni a szívem, és az sokkal jobban fog fájni.Én magamnak össze ragasztom valahogy,hisz én törtem össze,viszont ha a fiú teszi,akkor örök lyuk lesz rajta. Nem mondom azt,hogy így könnyű lesz,de azt hittem... tévedtem.

~

Hétfőn nem együtt mentünk,nem beszéltünk, sőt a folyosón a tekintetemet kifejezetten kerülte. Hiába néztem rá,azonnal elfordult vagy úgy csinált mintha jobb dolga lenne. Minden egyes pillanatban amikor figyelem kívül hagyott,a szívem kihagyott egy ütemet, és esze veszett módon várta, hogy megforduljon és észre vegye őt a fiú,aki elrabolta az eszem és a szívem egyszerre.

A napok továbbra is teltek, és mindegyik ugyan úgy. Én vártam,hogy rám nézzen, ő pedig nem tette. A telefonomat is néztem,a nap minden percében,de ő nem írt. Nem tett semmilyen lépést. Miért is kellett volna? Én voltam bunkó, én hagytam ott amikor számított rám, és én koptattam le kétszer. Akkor mégis miért keresne? Tisztában voltam azzal, hogy nem fog keresni, és azzal is hogy haragszik, sőt valószínűleg utál engem, és látni se akar. De meg kell értenie, hogy magamért, érte és értünk teszem. Leginkább magamért,persze. Neki igazából nem tudom ebből mi előnye lenne, talán az hogy továbbra is élheti csapongó életét? Lefeküdhet minden lánnyal? Valószínűleg igen.

Két teljes hét telt el. Két hete teljesen megszűnt a kapcsolatunk. Az iskola is úgy tudja,nem kürtötük hírré, dehát feltűnő volt,hogy a suli "álompárja" már nem álom,de még csak nem is pár. Alexis azóta a vígaszom keresi mindenhol. De az csak egy dolog,amit még ő se tud megszerezni.