Loki szerelmei (🔞) folyamatban

Utolsó hazugság

– Jane? Jane Foster? – kérdezte a fiatal, kócosan szőke nő, miközben a bár egyik asztalához lépett. A megszólított annyira belemélyedt a tudományos magazin egyik cikkébe, hogy észre sem vette, hogy hozzá szóltak. Azon tűnődött – teljesen elképedve –, hogy vajon mivel érdemelte ki a kutatócsoport, hogy ők jöttek rá erre a tudomány szempontjából hihetetlenül fontos tételre, és miért nem ő, és hogy igazából mennyire pofonegyszerű volt a megoldás. Hónapokat töltött vele, hogy rájöjjön arra, amit egy csapat frissen végzett elméleti fizikus megoldott. Megvakarta a füle mögött a bőrt, és a sercegés kizökkentette annyira, hogy meghallotta a nevét. – Jane Foster? Tényleg maga az?

Felpillantott, és szaporán pislogva igyekezett a sötét és világos lapról áttérni a színes valóságba. Összehajtotta ketté, aztán megint ketté a lapot, és letette maga mellé a székre. – Ki kérdezi?

A szőke, egészen fiús alkatú nő lazán megvonta a vállát, úgy válaszolt: – Hát én...

– Jó, de ki az az én? – biccentett Jane, és mogyoróbarna szemével sietősen végigmérte a nőt, aki anélkül, hogy kérdezte volna, kirántotta a széket, és lehuppant az asztalhoz.

– Sylvie – húzta el a száját, és rákezdett. – Olvastam a legutóbbi cikkét, és azt kell, mondjam, egészen lenyűgöző, ahogy...

Jane hallotta ugyan mit mond, de a szavak értelme nem jutott el hozzá. Azon tűnődött, vajon honnan annyira ismerős neki ez a nő. Ahogy beszél, ahogyan mozdult és hadonászik közben. Könyökére támasztotta az állát, és igyekezett a múltjában megkeresni, hogy hol találkoztak azelőtt. Mert, hogy találkoztak, az biztos.

– Találkoztunk mi már valahol? – vágott közbe, pedig mindig illedelmes volt, és többnyire végighallgatott mindenkit, kivéve, ha tudományos vita közben nem bírta tovább, és a saját igazát bizonygatva fojtotta másba a szót.

– Mi még nem találkoztunk – fújtatott Sylvie, és elmosolyodott. Jane elhűlve nézet, ujjával reszketve mutatott a szembeülőre, de aztán megrázta a fejét.

Valóban nem, mert arra emlékezne. Pincér állt meg az asztaluknál, és felajánlotta, hogy hoz még valamit, de Jane eltűnődve tovább rázta a fejét, és ezt a pincér úgy vette, hogy nem kér semmit. Sylvie azonban kért egy koktélt, amiben kevés alkohol van, de azért van, és a pincérre bízta a választást. Ragyogó mosollyal köszönte meg, és még utána is nézett a fiatal fiúnak. Néhány napja furcsán érezte magát, és valahogy az alkoholt sem kívánta, viszont ahhoz, amire most készült, szüksége volt hogy eltompuljon az agya.

– Hogy errefelé milyen csinosak a pincérek, na mindegy. Csak azt akartam mondani, doktor Foster, hogy nagy rajongója vagyok.

– Ön is tudós? – szólalt meg végre Jane, amikor a lehetetlen gondolatot kihessegette végre a fejéből. Az előbb már lopva végignézett Sylvie-n, és bár találkozott már néhány különc tudóssal, de ez a nő biztosan nem tartozott közéjük. Semmi smink nem volt az arcán, mégis üde volt a bőre, és szép. A haja kócos volt, de azért látszott, hogy nem elhanyagolt. A ruhája laza volt, egy farmerkabát, alatta valamilyen vidáman színezett pólóval, ékszer pedig semmi. Akár egy diáklány az egyetemről, ahol Jane néha beugrott egy-egy óra keretében, mint vendégoktató. Olyankor az óra végén többnyire Thorról kérdezték, és nem a tananyagról, éppen ezért igyekezett kimenteni magát, és távozni. Kezdett attól tartani, hogy ez a nő is egy ilyen órájáról ismeri, és most akarja kifaggatni. – Mi a szakterülete?

Megérkezett a pincér, és narancsos italt tett le Sylvie elé, amiben kristálytiszta jégkockák lebegtek, és mielőtt elment, sokatmondó pillantással kísérve, egy kis széthajtogatható papíresernyőt is dobott a pohárba.