Loki szerelmei (🔞) folyamatban

Skadi. Negyedik rész

Éjjel már nem aludtunk egy ágyban. Reggel lekísértem apám házáig. Legnagyobb örömére a lovát ott találta. Vadon kószált a réten, így nem kellett gyalogszerrel Asgardig mennie, ahogy én tettem azt egy évvel azelőtt. Szomorú szívvel intettem utána. Talán az én hibám, hogy nem működött a házasságunk. De mit tegyek, ha egyszer mást szeretek? Mert abban biztos voltam, hogy mást szeretek. Lementem a patak mellé, és megkerestem a fámat, aminek odvába a titkaimat súgtam kicsiként. Az első bicskámmal, amit apámtól kaptam, és amit azóta is az övembe hordok, egy nevet faragtam a fába: Baldur.

Micsoda csacskaság, mosolyogtam el a girbegurba betűk láttán, és megsimogattam a feliratot. Már más nevet faragnék bele, de már nem vagyok kicsi. A nevet inkább a szívembe vésem be. Leültem a kőre, és figyeltem a patakot. Minden nap lejöttem ide, akkor is, mikor megkaptam a bika szarvba faragott üzenetet Njördtől, hogy már nem vagyunk házasok. A bika szarvat a tarisznyámba tettem, és már éppen indulni akartam vissza a hegyekbe, amikor megjelent a lazac. Ugyanaz volt, ebben biztos vagyok. Sebesen úszott a lábamhoz és a bokámhoz simult. Kiöntöttem neki a szívem, az elmúlt egy év minden fájdalmát, a fellobbanó viszonzatlan szerelmet, amit nem a férjem iránt éreztem, apám hiányát, mindent.

– Szia – simítottam végig a hátán. Kemény uszonya puhának tűnt, és pikkeje felragyogott a lemenő nap fényében. – Mennem kell halacskám, még éjszaka előtt fel kell érnem a házamhoz. De el nem mond senkinek, hogy Lokiba vagyok szerelmes, jó? Megígéred?

Magamon nevetve lépdeltem ki a patakból, és húztam fel a csizmám. Hogyan is tudna egy hal beszélni? Néhány lépésnyire a parttól visszanéztem rá, és még ott volt. csapott egyet a farkával, mintha csak búcsúzott volna tőlem, aztán eltűnt a sebes sodrású patak habjai között. Este már meleget adott a kandalló, és éppen elfújni akartam a gyertyákat, amikor kopogtak. Tőrömet magamhoz véve, az ajtóhoz léptem. Amikor kinyitottam, és megláttam, ki a látogató, nagyot dobbant a szívem.

– Jó estét Skadi.

– Neked is Loki. Minek köszönhetem a kései látogatást?

Behívtam, és a csizmáját a küszöb előtt levéve, megállt az ajtó előtt.

– Gyere beljebb, biztosan átfáztál az úton. Csurom víz vagy.

– Megfürödtem a patakban – nézett rám, és sebhelyes száját sejtelmes mosolyra húzta. Lángvörös haja nedvesen tapadt a fejére, és a bőre is csillogott. – Leülhetek a tűz mellé?

– Téged nem zavar?

– A tűz? Nem – válaszolt, és a mellényét, ingét levéve, kiterítette mind a kövekre. Felöltözve nem látszik rajt, mennyire izmos, habár egy éve a combjai láttán gondoltam, hogy nem holmi nyeszlett nyikhaj fickó. Megrázta a mellényt, kicsapta belőle a vizet, és izmai keményen duzzadtak meg az erőfeszítésre a hátán és a vállán. – A tűz és én jó barátok vagyunk Skadi. Mutatok neked valamit.

Csettintett egyet, és ujjhegyiről szikrák pattantak ki, a következő csettintésre, pedig sárgás vörös lángnyelvek, amik hűségesen nyaldosták Loki ujjait, mégsem láttam rajta, hogy fájdalmat okozott volna neki, hogy tulajdonképpen ég a keze. Egyik tenyeréből a másikba vette át a kis tüzeket, szeretettel, büszkén nézte a ficánkoló lángokat, aztán egy utolsót csettintve, eltüntette mind.

– Mutasd a kezed – kaptam el, és végigtapogattam az ujjait, a tenyerét, de nyirkos hidegen kívül mást nem éreztem rajta. Az orromhoz emeltem, és szimatolva kerestem az égett szőr és bőr szagát, de semmit nem éreztem. Óvatosan elhúzta a kezét, és láttam, hogy zavarba jött az érintésemtől. – Bocsánat, nem akartam...

– De akartad, és – nézett mélyen a szemembe –, köszönöm. – A lángoktól nem vörösödött meg a bőre, de az érintésemtől egyértelműen elváltozott a sápadtsága. – Hallottam Njörd elvált tőled, annyira sajnálom.