Loki szerelmei (🔞) folyamatban

Frigga

Nem is biztos, hogy itt a helye ennek a történetnek, de úgy gondolom, hogy minden fiú első szerelme az anyja, és a nőkhöz való viszonyát ez a "szerelem" határozza meg.

Mit tehettem volna?! Bármi mást, mint itt ülök, és saját húsomba tépve igyekszem kimarni magamból a fájdalmat! A testi fájdalom semmi ahhoz képest, ami a lelkemet marcangolja. Talán, ha nem árulom el Asgardot! Talán, ha nem terelem arra azt a lelketlen szörnyeteget, aki végül kioltotta az életed...

Az önmarcangolás csak egyre volt jó, fokozta a kínt. Büntetni magam, igen, erre volt szükségem. Ha bárki mástól kellene elszenvednem, az kevésbé fájna, mint ez. 

El fogok kárhozni, kitaszít magából Helheim és férgek rágják majd a testemet az utolsó napig.

- Anya! – szakad fel belőlem, véres szám feldagadt, a nyelvem bénult, de nyögni még tudok. 

– Anya, bocsáss meg nekem! Megtagadtalak, pedig te voltál az egyetlen, akit még érdekeltem. Sosem mondtam neked, de szerettelek, hogy jobban, mint magamat. Bárcsak ott lehettem volna, bárcsak én haltam volna meg helyetted. Akkor talán bebizonyíthattam volna, mennyire sajnálom.

Azóta a nap óta senki nem jött, nem hoztak ennivalót, ami nem is baj. Úgysem tudnék lenyelni egy falatot sem. Talán így akarnak megölni, csendben, lassan, tudomást sem véve rólam. Vajon milyen lesz éhen halni? Milyen érzés lesz, amikor a szívem felemészti az izmaimat, a zsigereimet, az agyam aztán a szívemet, ami oly fekete és üszkös, hogy lehet, az marad meg belőlem. Mindenki csak arra emlékszik majd, hogy volt egyszer egy herceg, akit megölt a gyász és a bűntudat, és hogy nem maradt más hátra, csak a bűnös összeaszott szíve. Vajon eltemetik, vagy egész egyszerűen kidobják a szemétre?

Nincs erőm felkelni, a hideg lassan felkúszik a talpamon át, marja a csontjaimat. Ebből tudom, hogy még élek. A hideg, lassan kékké változtat, nézem a tenyerem, hogyan tűnnek el róla a vonalak, vastagodik a finom bőr, a rózsaszín körmök elfeketednek, mintha máris halott lennék.

Semmim nem maradt utánad, csak a könyvek. Itt hevernek az asztalon, szépen sorakoznak, egyik oldalon azok, miket már olvastam, és mellettük, amik még rám várnak. Azokban keresek menedéket a sötét rémképek elől, amik egyre rohamoznak. 

– Anyám, ments meg kérlek! Felemésztenek ezek a szörnyek, elevenen megzabálnak!

A fejem a térdeim közé szorítom, és kezeimmel védem, de a támadás nem kintről jön, belülről emészt a halál. Iszonyúan fájnak a csontjaim, remeg mindenem. Fázok és félek. Ha lehunyom a szemem, téged látlak, ahogy kiszáll belőled az élet. Rám nézel. Vádolsz, és sírsz egyszerre. 

Mosolyogsz, mint mikor utoljára láttalak. Megsebeztelek, te mégsem kiabáltál, nem ütöttél meg, csak a kezed nyújtottad felém. 

Gyönyörű anyám!

Az első emlékem rólad az, hogy láztól bénultan fekszem, és látom, hogy a gyógyítók aggódva járnak körbe az ágyamat. Csak a fejüket csóválják és részvéttel a szemükben simogatják meg a kezed. Te már napok óta nem alhattál, mert fáradt vagy, és meggyötört. Hallom, ahogy egyikük azt mondja neked, hogy búcsúzz el tőlem.

- Anya, anyukám! – idegennek tűnik a saját hangom, vékonynak, inkább csak sóhajtásnak, de te meghallod. És az arcodról azonnal eltűnik az aggódás, és mosolyogsz. Könnyeid felszáradnak, és boldognak tűnsz.

- Itt vagyok kisfiam. Hogy érzed magad?

- Félek. Ugye nem mész el?

- Soha nem hagylak el! – érzem a simogatásodat, a melegséget, ami átjár, és megnyugtat. Megígérted, azt mondtad nem hagysz el!