Csak Álmomban Láttalak {Taekook/Vkook}

26.

❗Figyelem! Elég szomorú részel jöttem. A zsepi azért legyen bekészítve a biztonság kedvéért. ❗

 Jungkook szemszöge:

Azt hittem később jön el ez a pillanat, és teljesen máshogy. Nem is gondoltam, hogy ő lesz az első. Az első aki oda kerül. Ez az én hibám. Tae miattam jött el a kórházból, miattam nem lehetett, EonJin mellett. Tönkre tettem Tae életét, miközben az enyémet próbálta helyre hozni. Tönkre tettem egy családot. Ha az nap nem jön velem randizni akkor most semmi baj nem lenne. És most itt állok feketében egy urna előtt Tae kezét szorítva. Én tartom magam, kihúzva állok komor arckifejezéssel, míg kedvesem belém kapaszkodva sír. Pár könnycsepp nekem is legördül, de nem török meg, hagyom had csordogáljon.

Vissza emlékezés

Egy héttel korábban:

Elindultunk Yoongi keresésére. Három helyen lehet. Az árvaházban, ott a legkisebb valószínűséggel van. Most akarják kirakni, így csak akkor megy vissza, és jön el onnan, ha senki sem látja. A második a kis bolt előtt, régen sokat csináltuk azt, hogy vásároltunk a boltban és előtte elültünk és megettük. Ha pedig loptunk akkor a sikátoroknál bujtunk meg. Ez a harmadik hely ahol lehet.

- Menjünk először a bolthoz és ha nincs ott akkor a sikátorokhoz - vázolom fel a tervet. Elmentünk a -szerintem- legjobb bolthoz egész Szöulban, és nagy szerencsénkre, Yoongi ott volt. Mindent elmondtam neki, és Tae végig mellettem állt. Yoongi teljes mértékben megértett, és azt a csillogást is láttam a szemében. Nem tudom pontosan hogyan is magyarázzam el, már régen láttam, ezt a fajta csillogást, főleg Yoongi szemeiben, és felém szinte soha. Yoongi aggódott, értem, Taeért és Eonjinért. És a sajnálat is ott csillogott lélektükreiben, ezt utálom a legjobban, ha valaki sajnál. De ez az utálat azonnal elszállt, mikor megláttam, hogy újra szeret. Mikor rám mosolygott, szorosan megölelt és azt suttogta, hogy minden rendben lesz, nem hagy magamra, simogatta a hátam. Megnyugtatott. Éreztem, hogy vissza kaptam a legjobb barátom és nagyon boldog voltam. 

Az egész napot együtt töltöttük, megismerte Taet és vele is nagyon jóba lett. Megígérte, ha tud valamit segíteni akkor segít, és megígértette, Taevel is, ha bármire szüksége van szóljon. Mivel későig a városban barangoltunk és beszélgettünk, megkértem Taet, hogy aludjon nálunk. De sajnos mikor másnap reggel vissza mentünk a kórházba már késő volt. Eonjin feladta a harcot és egy szebb helyre ment. Nem hibáztatom, ő is elfáradt és most már pihenhet, jó sokat. De a bátya és az öccse még csak most kezdi el az igazi harcot. Nekem kellett lefognom Taet, hogy ne rohanja le az orvosokat, akik húga körül ugráltak ide-oda, hogy még vissza hozhassák, de már nekik sem sikerült. Őket sem hibáztatom, hiszen nem varázslok, nem tudnak megtenni mindent, csak ami tőlük telik. Az éjszakások még fáradtak voltak, de a kislány jól felpörgette őket. A legnehezebb dolga annak az orvosnak volt, aki kizavart minket a kórteremből, hogy had végezhessék a dolgukat, majd később ugyan annak a férfinek kellett Tae könnyes szemébe néznie és azt mondania, hogy:

- Sajnálom, minden tőlünk telhetőt megtettünk de már nem tudtuk meg menteni. A kislány állapota nagyon válságos volt és a teste nagyon gyenge. - A férfi -akinek valószínűleg több halál esete volt már- szintén könnyezett, és olykor elcsuklott a hangja. Tae hisztérikus sírásba kezdett, és az orvos megtörten hagyott minket magunkra. Rajtunk kívül még egy házas pár ült a váróban. Ők is megtörtnek és aggódónak tűntek. De az orvos hallatán az ő szemük is meg telt könnyekkel, és mikor Tae zokogni kezdett, össze ölelkezve sírtak ők is. Nem kívánom senkinek azt a fájdalmat amit Taenak kellett érezni abban a percben, mikor az orvos elmondta a szomorú hírt, vagy azt az ijedséget amit a házas párnak kellett átélnie mikor az orvos könnyes szemmel közeledett a kis terem felé, vagy mikor Tae zokogva kiabálta a húga nevét vagy, hogy:

- A húgom, vigyenek a húgomhoz, látni akarom Eonjint. Maguk hazugok, azt mondják, hogy a kicsi húgom meghalt. Itt mindenki hazudik, engedjenek a húgomhoz. - Szívszaggató látvány, volt végig nézni Tae szenvedését. Olyan szívesen segítettem volna neki, de nem tudtam elvenni a fájdalmát.

Most pedig itt állok Eonjin sírja mellett, Tae kezét szorítva. A friss felíratott bámulom, ami a drága kőbe véstek. "Kim EonJin". A két dátum között eltelt idő mennyisége nevetségesen kevés. A kislány még a tizenhármat sem töltötte be, és még is ő ment el előbb. Később az ebédnél Taenek kellett volna beszédet mondania de egy hang sem jött ki a torkán. Csak sírva csuklott össze és húga nevét nyüszítette. Nem akarom őt így látni, vajon egyszer túlteszi magát húga elvesztésén?

- Olyan kis élet vidám kislány volt - bújt hozzám este az ágyban Tae. Öccse napok óta sírva alszik el, és ez ezúttal sem maradt el. Mikor őket látom sírni, egy darab belőlem is összetörik. - Mindig nevettet, és olyan pozitív volt. - Nem tudok neki mit válaszolni. Erre mit tudnék mondani. Magamat hibáztatom azért mert nem lehetett ott vele az utolsó perceiben. - Szerinted félt? - teszi fel azt a kérdés ami engem is napok óta foglalkoztat.

- Nem tudom - rázom meg a fejem - , egy kicsit talán fázott, de már jobb helyen van. - Hiszem benne, hogy szép helyre került, hisz még csak gyerek volt, mit is véthetett? Tiszta lelkű, gyermek volt. Ő is meg érdemelte volna a szép életet. De neki a földipokol jutott, most pedig hátra hagyta a bátyát, az öccsét és a nagy mamáját. Én is nagyon szerettem és nekem is hiányzik. Bár csak vissza csinálhatnám ezt az egészet,hogy én haljak meg helyette. Ez így nem fair! Végül Tae és én is elaludtunk.