Csak Álmomban Láttalak {Taekook/Vkook}

23.

Taehyung szemszög:

Láttam a húgom élettelen testét a földön heverni, mindenhol vér, anya csak áll és néz. Apa pedig, apát képes lennék ott helyben szarrá verni. Hogy tehette ezt a saját lányával. Ordítani akartam de egy hang se jött ki a torkomon. Öcsémet ott hagyva megyek Eonjin mellé és megfordítom. Arca színre felismerhetetlen. Erősen magamhoz szorítom és zokogni kezdek. A húgom, a kicsi húgom. Neki akarok esni apának, de mikor körbe nézek, már rendőrök veszik körbe őt is és engem is.

Úgy érzem az élet játszik velem, ha végre könnyebb lesz és én nosztalgiáznék egy kicsit, újból történik valami rossz. Ha jön egy kis kutya, az élet ketrecet dob rám mikor elkezdek vele játszani. Mély vízbe estem és nem találom a felfelé vezető utat. Meg fogok fulladni.

Valaki kiveszi a kezemből, Eonjint, és engem is fel húz. Öcsém mellém lép és kezemet fogva követi Kookot.

- Jin gyere a kórházba, ne Taehyunghoz. - Kook leteszi a telefont és kezemer fog, öcsémet pedig felkapva szalad le a lépcsőn. Beülünk a rendőrautóba és megkapom Eon fejét az ölembe. Húgom alig lélegzik, és mikor ezt már egyáltalán nem teszi meg... Én már nem tudom mit tegyek. A Húgom az ölemben haldoklik. Még olyan fiatal, olyan sokat kell még megélnie.

Magamban kezdek imádkozni. Ne add fel, kérlek Eon, tarts ki. Ha ezt végig csinálod mindennek vége lesz. Apát lecsukják, anya pedig el fog tűnni. Mindennek vége lesz csak még tarts ki.

Észre se vettem, hogy már a kórház előtt állunk, csak mikor húgomat kiveszik az ölemből és engem is elkezdenek rángatni. Addig követjük a húgomat toló szakembereket, míg egy nővér meg nem áll és minket is erre kér, majd mikor mi megállunk ő tovább fut. Összeölelkezve a fal mentén lecsúszunk és kitör belőlünk a zokogás. Most mi fog történni? Ugye nem fog meghalni? Az öcsém ugyanezt kérdezi, mit válaszoljak neki? A húgom mellett szeretnék lenni, miért nem mehettem vele?

Jin Hyung betoppan és ő is szorosan megölel minket.

- Gyertek, kelhetnek fel a földről. - Felállunk és ülőhelyet keresünk. JeongGyu elaludt így öt az első padra lefekttejük. A mamát meg kéne kérnem, hogy vigye őt el.

- Fel kell hívnom a mamát - törlöm meg az orrom. Elindulok a kórházban bolyongani. Telefonomat előveszem és a mamát tárcsázom. A mama felveszi és nyugodtan szól bele a kagylóba, de én még töröm a hangjában ülő nyugodtságot. Zokogva mesélek el neki mindent. Nem akarom elveszíteni a húgom, még olyan kicsi. Ez az egész az én hibám. Meg tudtam volna ez az egészet akadályozni, de nem tettem semmit. Én tehetek mindenről.

- Drágám, ne sírj. Oda megyek, vigyek nektek valami ruhát?

- Eonnak, ha túl is éli, biztos nem engedik ki egy hamar. JeongGyut pedig vidd haza, nem szeretném ha a kórházban éjszakázna.

- És mi van veled? Drágám te sem éjszakázhatsz a kórházban. - Ő is szomorú, nyilván neki se könnyű, de hallom a hangján, hogy mosolyog, engem próbál vigasztalni.

- Nem hagyom magára - tiltakozók

- Nincs egyedül - cáfol meg.

- Nem szeretnék elmenni, itt maradok! Meg várom mit mondanak az orvosok.

- Rendben kincsem, neked is visszek valami váltó ruhát. - A nagyival bontjuk a vonalat és én tovább bolyongok az épületben.

- Tae, mindenhol kerestelek - hallom meg Kook hangját. - Gyere ide. - Szorosan magához ölel én pedig újból sírni kezdek. Egész nap velem volt, miért nem ment még haza?

- Neked nem kell itt maradnod, menj csak haza.

- Hülyéskedsz? Nem mozdulok mellőletek. Megígértem, hogy megvédelek titeket, ezt be szeretném tartani. De kérlek ne sírj, minden rendben lesz - törli le könnyeimet, hüvelykujjával.

- Az egész az én hibám.

- Ne butáskodj, te nem tudtad, hogy ez fog történni. Nekem kellett volna jobban erősködnőm, hogy hagyjuk az egészet és inkább menjünk haza.

- Miért lenne a te felelősséged? Az én apám.

- Nem tehetsz róla, hogy ilyen az apád.

- De - kiáltok rá. Már nagyon ideges vagyok. Hogy mondhat olyat, hogy neki kellett volna jobban erősödnie? Miért hibáztatja magát? - Tudod, az elején apán még lehetett volna segíteni, csak soha nem pofoztam fel őt rendesen. Volt amikor segített neki egy pofon, de később csak ő pofozott fel engem. Mikor anya olyan lett amilyen, akkor ő próbált nekem segíteni. De a harmadik kocsis eset után feladta. Én mindig felpofoztam, vagy ordítottam vele, hogy térjen észhez. Egy idő után viszont már nem történt azon kívül, hogy vissza ütött, semmi sem. Az első atyai pofon után megijedtem és már nem szóltam vissza neki, nem pofoztam fel, hogy térjen észhez. Csak pár verés kellett volna kibírnom és most anya a zárt osztályon lenne, mi pedig apával boldogan élnénk. Az én hibám, meg tudtam volna akadályozni de féltem. Egy gyáva dög vagyok. - Kook mellkasára dőlve sírok el maga ma már nem tudom hanyagyára.

- Taehyung - szólít meg lágy hangon - , te nem tehetsz semmiről. Nem egy gyereknek kell megnevelnie az apját. Az apádnak magától kellett volna észhez térnie. Ne hibáztasd magad mert nem a te hibád. - Hátamat simogatja, én lassan felnézek rá, és gyönyörű őz szemeivel találom szembe magam. Hosszú percekig bámultunk egymás szemébe, mire megcsókoltuk egymást. Lassú és lágy csók volt. Először egyikünk sem mozdult, nem akartunk elsietni semmit. Ajkaink egymáson pihenttek de nem mozdultak. Kook kezdte mozgatni, puha párnáit, mire én is becsatlakoztam. Lassan mozgattuk ajkainkat, nem nyelveztünk, egyikük se próbálta elmélyíteni, nem volt nyelv játék, csak ajkaink táncoltak.

- Vissza kéne mennünk. - Válok el tőle, és suttogom az ajkaira. Szememet nem nyitom ki, az elrontaná a pillanatot. - Az öcsém egyedül van.

- Ott van vele Jin. - Újból ajkaimra tapad, de ezúttal már szenvedélyesebben falja öket. Végig nyál felső ajkamon bejutásért könyörögve, de én eltolom, elléptek tőle és vissza megyek, oda ahol az öcsémet hagytam. Nekem elég volt egy csók is, nem szeretnék ennyire sietni. Nekem ez már gyors.