MINDEN ÁRON [𝐿𝑒𝑣𝑖 𝑋 𝑅𝑒𝑎𝑑𝑒𝑟] ✔

9. rész

Feketeség. Ez minden amit látok. Hirtelen lépéseket hallok magam mögül.

-Ki vagy? -kérdeztem, miközben szemem az egyre közeledő emberen tartottam. Arca homályos, így nem láthatom.

-Nyugalom. -éreztem meg ahogy karjaival magához ránt, és úgy ölel mintha az élete múlna rajta.

-Ki vagy? -kérdeztem újra.

-Sajnálom... -mondta, majd eltűnt.

Könnyes szemekkel és feldúlt lélekkel keltem. Mi volt ez? Miért tűnt el? Miért volt ennyire ismerős az illata, az ölelése és még a hangja is? Ki volt ő?

Órámra pillantottam amin még alig volt hajnali öt óra.

A fürdő felé vettem az irányt, majd beálltam a zuhany alá. Testemen lassan folyt végig a forró víz, mely a novemberi hideg reggelen rettentő jól esett.

Nagyon rossz érzésem van a mai naphoz kapcsolódóan...

Agyam még akkor is az álmon kattogott mikor végeztem a fürdéssel. Felöltöztem a már este oda készített iskolai ruhámba, majd lementem a konyhába és lefőztem egy kávét. Gondolataim össze-vissza cikáztak, nem értek semmit.

Telefonommal szórakoztam, ám kicsit sem foglalt le, így nekiálltam olvasni az Ahol a folyami rákok énekelneket. Nagyjából hétig olvashattam, de egy szót sem értettem belőle, még ez sem kötött le.

Anyu még aludt, így hagytam neki egy cetlit az asztalon, hogy elmentem. Borús idő volt, a napot eltakarta a rengeteg felhő és az eső is majdnem esett, a szél fújt ezzel még rosszabb közérzetet adva.

Az iskola udvarban mindenki kint volt, ám Hanget nem találtam, így azon az alapon hogy biztos az osztályban van felmentem.

Jól tippeltem, de a szokásos Hange helyett egy maga elé szomorúan bámuló embert láttam. Komolyan, mi történik ma?

-Mi történt? -mentem oda hozzá.

-Majd megtudod... -válaszolt olyan halkan hogy alig hallottam.

-Jól vagy? -ültem le mellé, és hátát kezdtem simogatni. Hirtelen könnyek gyűltek a szemébe, és inkább mellkasomra dőlt, hogy senki ne lássa.

Az egész osztály már a teremben volt, habár a megszokott nyüzsgés helyett csak keserves sírást és szipogásokat lehetett hallani.

-Vele mi történt? -nézett aggódóan Jean.

-Fogalmam sincs... -mi folyik itt?

-Jó napot. -jött be csengetés után Farkas és megötte az osztályfőnök, Erwin.

-Jó napot, kérlek titeket üljetek le a helyetekre, valamit meg kell beszélnünk. -nézett ránk az osztályfőnök, de látszott a tekintetén, hogy nem leszidni akar minket.

-Levi nincs itt! -szólalt meg Eren.

-Igen, pont erről akarok veletek beszélni. -hogy? Levi? Mi történt vele? -tegnap este szüleivel autóbalesetet szenvedett. -az ereimben megfagyott a vér, az ajkaim szétnyíltak, szemeim pedig hatalmasra nőttek. Levi... autóbalesetet? Mellkasom összeszorúlt, a könnyek pedig szemembe gyűltek. Nem érdekelt ki lát, egyedül az érdekelt, hogy a fiú akit mindennél jobban szeretek autóbalesetet szenvedett a szüleivel együtt. -A szülei elvileg kisebb karcolásokkal megúszták, viszont Levi állapota súlyosabb. -erre a kijelentésre tört össze bennem valami. Könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon, és úgy éreztem teljesen elvesztem.

-[Név]... -suttogta Eren. Hangeból is kitört a sírás, az osztály többi tagja pedig sokkolva tekintett maga elé. Nincsenek Levivel közeli kapcsolatban, sőt, barátoknak sem mondhatók, de osztálytársak, így érthető ha sokkolta őket a hír.

Az óra többi része a megszokottnál sokkalta furábban telt. Nem volt nyüzsgés, sőt, szipogáson kívül semmi nem hallatszott.

Órák után egyből a tanári felé vettem az irányt, hiszen be akartam menni Levihez a kórházba, ám kellene a cím.

Lassan bekopogtam, majd vártam amíg ajtót nyitnak. Szerencsémre pont Erwin jött ki.

-Oh, mit szeretnél [Név]? -mosolygott kedvesen.

-Melyik kórházban van Levi? -kérdeztem tőle elcsukló hangon, és éreztem hogy mindjárt elsírom magam.

-Oh.. -fagyott le arcáról a mosoly. -Shigansinai út. -mondta, és rögtön vissza is ment a tanáriba.

Még a tanári előtt dobtam anyunak egy üzenetet, amiben leírtam hogy Levi kórházban van és megyek be hozzá, ne várjon korán.

Amilyen gyorsan csak tudtam futottam át az utcákon, piros lámpákon, zebrákon, csak hogy oda érjek hozzá. Nem érdekelt, mennyire veszélyes így közlekedni, nem érdekelt mennyien dudáltak meg, semmi nem érdekelt, csak az hogy lássam.

Amilyen gyorsan csak tudtam rontottam be a kórházba ami miatt több szúrós pillantást is kaptam, de magasról teszek rá.

-Jó napot hölgyem, kihez jött? -mosolygott kedvesen egy ápolónő.

-Levi Ackermann. -ejtettem ki a nevét lihegve.

-217-es szoba. -mutatott jobbra. Gondolom arra van a szoba.

Belépve a szobába olyan dolog fogadott amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Levi az ágyon ült, jobb kezén egy gigantikus gipsz, bal lábán kötés, közben pedig az ablakon bámult ki. Amint meghallotta az ajtó csukódását felém nézett, majd szemében valami megcsillant.

-Yo! -intett egyet, én pedig azonnal oda futottam hozzá, és megöleltem. Bal kezével hátamat kezdte simogatni, belőlem pedig kitört a sírás. Ez az a hang, ez az az illat, ez az az ölelés. Mindenre emlékszem. Vele álmodtam.

-Sh... -simogatta fejemet, jelezve hogy nyugodjak meg.

-Levi én... -bújtam ki az öleléséből majd szemeim kezdtem törölgetni. -Én... én annyira aggódtam érted! -kijelentésemre egy pillanatra megfagyott, majd újra magához húzott és megölelt.

-Miért? Élek. -nevette el magát, ám én nem nagyon díjaztam ezt a mondatát.

-Hogy miért? Azért, mivel péntek délután törött jobb karral és meghúzódott lábakkal fekszel a kórházban! -néztem fel rá.

-Sajnálom hogy aggódnod kellett értem. -húzott szorosabban magához, azután pedig olyan történt ami miatt a pillangóim újra feléledtek. Magához húzott és homlokomra puszit adott, mely megmelengette a szívemet.

-Veszek valamit a földszinten. Kérsz innivalót vagy szendvicset? -törtem meg a csendet pár perc után.

-Vízet és egy szendvicset, légyszi.

-Rendben.

Lementem és vettem vízet meg szendvicset Levinek és magamnak is, mivel eléggé éhes voltam már. A szemem megakadt egy kis tekerős autómatán ami kétszáz forintossal működik. Dínókat lehetett kipörgetni. Pénztárcámban egyből keresgélni kezdtem kétszázas után, miután találtam egyből be is dobtam és pörgettem. Egy kék dínót dobott ki. Pörgettem mégegyszer, és egy rószaszín ugyanolyan kinézetű dínót kaptam mint a kék.

-Hé nézd! -nyitottam be vissza a szobába.

-Nem volt kaja? -találgatott.

-Nem. -csavartam meg a fejem, majd elmosolyodtam.

-Hoztam kaját, de ez nem lényeg. -raktam le az ágya melletti éjjeli szekrényre. -Dínók! -vettem elő a zsebemből és megmutattam neki őket.

-Szépek. -bólintott aprót.

-Ne legyél ennyire sötét! Ez a tiéd! -nyomtam a kezébe a kéket.

-Az enyém? -nézett egyszer rám, egyszer a dínóra.

-Igen. -bolintottam mosolyogva.

-Köszönöm. -mosolyodott el ő is.

Nagyjából délutan hatig voltam nála, azután indultam haza mivel sötétedett. Tudom, hogy erős, és hamar meggyógyul majd.

----------------------------------------------------------

1004 szavas lett, és huh... Ez a rész olyan szomi:(