MINDEN ÁRON [𝐿𝑒𝑣𝑖 𝑋 𝑅𝑒𝑎𝑑𝑒𝑟] ✔

EPILÓGUS

Két év telt el. Két év alatt a világ legboldogabb emberévé váltam.

Két éve nyáron, nem sokkal azután, hogy Levi megkérte a kezem, össze kötöttük az életünket.

Gyönyörű esküvő volt, azon a helyen, ahol először randiztunk, és megkért, hogy legyek a felesége.

Aztán tavaly októberben szerelmünk gyümölcse kezdett nőni a szívem alatt.

Mit is mondhatnék?

Levi éppen a könyvkiadónál volt, amikoris az örömtől zokogva hívtam fel és kértem, jöjjön haza.

Az út a könyvkiadó és a házunk között, nagyjából tíz perc kocsival, Levi mégis négy perc alatt hazaért... Nem, nem akarok belegondolni, hogy mennyi szabályt szegett meg akkor.

A házba belépve egyből a nevemet kezdte kiabálni, mire válaszoltam hogy a fürdőben vagyok.

Berontott, majd amint meglátta a kezemben lévő terhességi tesztet, ami ráadásul pozitív, sírva fakadt.

Először nem tudtam eldönteni, hogy miért, de aztán közölte velem, hogy annyira örül, és hogy én vagyok a legcsodálatosabb dolog az életében.

Na, erre mégjobban sírni kezdtem, aztán mivel én sírtam, Levi is rákezdett, szóval így, zokogva tudtuk meg, hogy egy család leszünk.

Aztan kinyílt a bejárati ajtó, és anya hangját hallottam meg, ahogy minket keres, mert hozott sütit.

A sírástól viszont egyikünk sem tudott mozdulni, sőt, semmit sem láttunk a patakokban folyó könnyeimtől.

Anya végül megtalált minket. Sosem felejtem el, milyen ijedt képet vágott.

Megmutattam neki a tesztet, mire úgy, ahogy voltam (a Wc-nek dőlve ültem), nem érdekelte, a nyakamba ugrott. Elképzeltem, hogy hogy nézhetünk ki.

Én a Wc-nek dőlve sírok, anya engem ölelve sír, úgy, hogy a feje majdnem a klotyóba lóg, Levi pedig szintén sír, mert nem hiszi el.

A gondolat abszurditásán elröhögtem magam.

Június tizenkilencedikén született a kisfiú. Noah lett a neve. Most kettő hónapos.

És hogy mi a történet tanulsága?

Szaladj bele a suliban, az első napon egy fiúba. Hátha ő lesz a gyermeked apja, és a férjed. :)

   ————————————————–

Tekintve, hogy ezt a könyvet januárban írtam, fura lehet, hogy most, több, mint fél évvel később jön az epilógus.

Nos igen, erre nincs mentségem.

Írtam már köszönetet is, viszont úgy érzem, még egyet szeretnék írni.

Mikor elkezdtem a könyvet, csak úgy, unalomból, nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez fog nőni, majdnem tízezren elolvassák, és szeretik is(!).

Tisztán emlékszem, hogy mindennap, amikor jöttem haza iskolából, egyből a telefonomért nyúltam, mert vártam. Vártam, hogy írhassak, vártam, hogy a képzeletem szülötte történetet folytathassam.

Írtam. Írtam, mert szerettem írni. Írtam, mert megszerettem azokat az embereket (habár nem ismerem őket), akik olvasták. Írtam, mert nem akartam a valóságban lenni és küzdeni a démonjaim ellen. Úgyhogy elmerültem egy másik világban.

Számomra minden mondatot, sort, szót, de még csak betűt is öröm volt írni. Mert tudtam, hogy ez az enyém, és senki nem veheti el tőlem. Mert büszke voltam erre.

Nem tudom, hogy olvassák-e ezt, de külön köszönet a legjobb barátaimnak, Rékának, Zoénak és Blankának, amiért mindennap segítettek, támogattak, és vártak. Várták a részeket.

Köszönöm:)