MINDEN ÁRON [𝐿𝑒𝑣𝑖 𝑋 𝑅𝑒𝑎𝑑𝑒𝑟] ✔

11. rész

3 hét eltelt mióta az osztállyal közösen meglátogattuk Levit. Rendszeresen, minden nap voltam nála. Minden nap sokat nevettünk, beszélgettünk, elmeséltük a másiknak, hogy hogy teltek a napjaink, habár Levin csak pár mondatban foglalta össze hogy unatkozott meg ilyenek. Egyértelmű, egy kórházban mi mást lehet csinálni unatkozáson kívűl?

Szombat van, Levit ma engedik ki. Megbeszéltem vele, hogy megyek elé, és átmegyek hozzájuk. Felvettem egy szürke farmert kék pulcsival majd felhúztam a kabátom és indultam is.

-Elmentem! -kiabáltam anyának, majd végleg elhagytam a házat.

Futottam, ahogy a lábam bírta, rekord idő alatt oda is értem. Már ösztönösen mentem a Levi szobájához, az ápolónők pedig csak mosolyogva intenek nekem, mint valami megszokott vendégnek.

-Szia. -nyitottam be a szobájába. Levi az ágyán ült fekete farmerban és egy fehér pulcsiban. Ágya mellett sötétkék bőröndje állt rajta a kabátjával.

-Szia. -mosolyodott el.

-Hogy vagy? -ültem le mellé.

-Jól. -tényleg tartalmas beszélgetés, el is felejtettem hogy Levi mennyire szeret beszélni valakivel is.

-Megyünk? -álltam fel.

-Segítesz felhúzni a kabátom? -mutatott bal kezével először a bőröndre, utána pedig a gipszes kezére.

-Persze. -bólintottam mosolyogva. Bal kezével belebújt a kabátba, addig nem is volt probléma. De utána... -Ezt így most hogy?

-Cipzározzuk össze, a kezem meg bent lesz a kabátban.

-Oké. -bólintottam. Ám mondani könnyebb volt mint csinálni... Levi párszor felszisszent, én meg alig győztem bocsánatot kérni tőle. Örökkévalóságnak tűnő percek után sikerült úgymond "felöltöztetni." Bőröndjét én húztam magam után, nem akartam terhelni, még akkor sem ha a bal karja teljesen okés volt. -A lábaid nem fájnak? -kérdeztem aggódva. Igen, a keze el volt törve, de a lábai is elég csúnyán megzúzódtak.

-Jól vannak, kaptam rájuk gyógyszert.

-Értem. -kint elköszöntünk a recepcióstól, majd ki értünk a friss levegőre. Levi megtorpant, szerintem örül, hogy újra kint lehet.

-Régóta nem voltam kint. -szólalt meg, majd az eget kezdte nézegetni.

-Igen. -válaszoltam, majd ugyan úgy cselekedtem mint ő. A felhők mozogtak (bár a Föld mozog, jól esik a gyermekded lelkemnek miután ezt kimondom) a nap gyéren sütött, szinte majdnem eleredt az eső. "Szép" november végi napok... -Megyünk? -néztem rá újra.

-Megyünk.

Csendben sétáltunk egymás mellet. Kellemes csend volt, de egyszer mindennek vége nem? Megérkeztünk az Ackermann család házához. Levi lassan nyomta le a kilincset, az én gyomrom pedig összeszorult. Féltem. De mitől is? Találkozni Levi szüleivel? Őrültség... Újra Levinél lenni? Utoljára nagyjából egy hónapja voltam itt mikor az utolsó matek korrepetálást tartotta meg a baleset előtt.

-Megjöttünk! -kiabálta el magát Levi, ezzel kizökkentve gondolataimból.

Levi anyja épp a konyhából jött ki, és amint meglátott engem az eddigi mosolya még szélesebb lett.

-Szia Levi. -ölelte meg Carla, majd miután végzett a "hazajöttafiam" köszönéssel hozzám fordult. -Szia [Név]!

-Jó napot. -köszöntem illedelmesen.

-Hagyd csak, tegezz. -mondta, majd legyintett egyet.

-Ezesetben... Szia.

-Apu? -nézett körbe Levi.