MINDEN ÁRON [𝐿𝑒𝑣𝑖 𝑋 𝑅𝑒𝑎𝑑𝑒𝑟] ✔

13. rész

Futottam reggel iskolába mivel újra késésben voltam. Mindenképp szerettem volna beszélni Levivel a tegnap történtekről.

Újra a felsős fiúkkal volt, így haboztam hogy oda menjek-e, de végül erőt véve magamon indultam hozzájuk. Valószínű egy nagyon érdekes beszélgetést zavartam meg, mert amint észrevették hogy feléjük megyek árgus tekintettel néztek felém. A kínos helyzetnek köszönhetően lehajtott fejjel sétáltam.

-Levi, beszélhetnénk? -ragadtam meg kabátja újját köszönés nélkül, a többiek pedig értetlenül nézték a kialakult helyzetet.

-Persze. Mindjárt jövök. -biccentett majd elindult velem. -Mit szeretnél? -kérdezte amint egy hangyányival csendesebb helyre értünk.

-A tegnapiról. -mondtam kissé zavarban, ő meg csak értetlenül nézett. Komolyan, hogy lehet valaki ennyire idióta? -A csókról. -néztem a szemeibe. Arcán egy pillanatra megdöbbentséget véltem felfedezni, utána visszatért unott tekintete.

-Figyelj. Vegyük meg nem történtnek. Sajnálom. -lökte hozzám a szavakat, és elment. A sírás határán voltam, így minél előbb meg akartam keresni Hanget. Amilyen gyorsan csak tudtam felfutottam a terembe, Annie igazgatóhelyettes utánam is kiabált hogy  ne fussak és hogy hol érzem magam, de nem tudott érdekelni, ugyanolyan tempóban futottam tovább, lehet még gyorsabban is. Átverekedtem magam a folyosón beszélgető diákokon, párat kis híján fel is löktem. Hatalmas erővel rontottam be a terembe, ahol mindenki rám kapta a tekintetét. Szemeimet eláztatták a könnyeim, homályosan láttam, alig tudtam visszatartani őket. Hange is engem nézett, egyből levágta hogy baj van, így csak gyorsan felkelt és maga után húzott a mosdóig. Amint beértem lábaim teljesen összecsuklottak, a fal mellett rogytam össze. Könnyeim utat engedtek maguknak, és csak keservesen sírtam.

-Mi történt? -simogatta vállamat, miközben aggódó tekintettel fürkészett engem.

-Levi... -csak ennyit tudtam kinyögni, ám tudtam hogy nem volt a legkielégítőbb válasz, így pár perc után belekezdtem. -Tegnap hazakísért és a kapunk előtt megcsókolt. Ma reggel beszéltem vele, meg akartam kérdezni hogy miért csinálta, mire azt mondta tekintsük meg sem történtnek. Arra számítottam hogy azt mondja szeret, annyi mindent akartam neki elmondani, hogy a Halloweeni bál óta szeretem, hogy szeretek vele lenni, hogy... hogy... -kezdtem bele újra a sírásba. Hangera néztem segítséget várva, ám olyan idegesnek láttam mint még soha.

-Az a bolond... -motyogta alig hallhatóan. Az ajtó nyitódott, és Historia lépett be rajta. Tekintete megállt rajtunk majd gúnyosan elmosolyodott.

-Csak nem ki kosaraztak? -nézett rám.

-Historia... Ezt most ne. -nézett rá Hange.

-Kitalálom... Levi. -mutatott rám, belőlem meg kitört a sírás. Lábaimat felhúztam és térdemre hajtottam a fejem.

-Menj félre. -tolta arrébb az előttem ülőt, és ráütött a fejemre.

-Ez mire volt jó? -néztem rá fejemet fogva.

-Normális vagy? Miatta sírsz? Komolyan, ennél okosabbnak hittelek... Kikosarazott, és? Túl lépsz rajta, ha nem kellesz neki nem tudsz mit csinálni. Boldog leszel, őt meg békén hagyod. Küzdesz az álmaidért, ő meg majd rájön hogy mit veszített. -nézett mélyen a szemembe, majd felállt és az ajtó felé indult. -Na nem mintha érdekelne... -suttogta. Tőle mondjuk nem vártam mást, de azért jól esett.

-Historia... Köszönöm. -mosolyodtam el, ő pedig egyszerűen kiment. -Mennyi az idő? -néztem Hangera.

-8:07 basszus óra van! -csapott rá a saját homlokára.