Dimenziók között

32

Az úton mindenki csendben volt Steve szövege után. Megértettem, hogy miért, hiszen nekem is fel kellett dolgoznom, amit mondott. A csapat szét volt húzva millió részekre, Natasha fogságban, és robotokkal készültünk szembeszállni. Öt éve ha ezt nekem mondanák, konkrétan az arcába nevettem volna hangosan az embernek. Wanda és Pietro rettegtek, a pulzusuk szinte az egekben volt. Pietro szíve általában gyorsabban vert, de most még annál is magasabb volt az értéke. Én azzal nyugtattam magam, hogy lehunytam a szemem és hallgattam a környezetem hangjait. Innen tudtam a többiek állapotát... Amikor Sokovia fölé értünk, akkor milliónyi családi beszédnek lettem a tanúja. Nyugodtan élték napjukat, nem számítottak semmire sem. Kicsit szomorúan megragadtam a fegyveremet majd Wanda és Pietro elé léptem.

-A feladatotok egyszerű! – guggoltam le eléjük – Wanda telepatikusan eléri, hogy a civilek elmenjenek otthonról – mutattam a lányra, aki ekkor lehajtotta a fejét – Tudom, hogy fájdalmas amire kérlek, de a civilek életéért ezt meg kell tennünk! – tettem hozzá – Pietro eközben a rendőrségre és tűzoltóságra elmegy, hogy segítséget kérjen az evakuációban! – pillantottam a férfira – Stark elmegy Ultronhoz, Steve és én a forgalommal fogunk foglalkozni! Bármi baj van, akkor ne a fülesbe mondjátok, hanem csak magatoktól hangosan mintha beszélnétek hozzám! Én hallani fogom! Ultron könnyen feltörheti a rendszert, ezért minimális kommunikálás kell a csatornán! – magyaráztam, így bólintottak – Jól van! – pattantam fel majd megveregettem a vállukat – Vigyázzatok magatokra! – kértem majd elindultam, mert leszálltunk a quinjettel.

-Én megyek terelni a forgalmat! - húzta fel a sisakját Steve mellettem. Amint kiléptünk, akkor meg is látta az őt kigúnyoló graffitit a falon, így megtorpant – Fasiszta? – döbbent le felém fordulva – Én?

-Ex-szovjet – vontam meg a vállamat ezzel mindent elmondva, így visszadobta a sisakját a hajóra.

-Amúgy sármosabb vagy anélkül! – jegyeztem meg, így kérdőn felém fordult – Jól van na! Megbeszéltük, hogy harc közben nincs bók, értettem – indultam el kuncogva, de ő visszahúzott a kezemnél fogva.

-Vigyázol magadra, ugye? – kérdezte miközben megsimogatta az arcom.

-Van más választásom? – vágtam vissza, így megcsókolt engem.

-Szeretlek! - engedett el engem.

-Légyszíves vigyázz magadra! – mondtam ellépve mellőle – Kellesz még nekem!

-Ahogy te is nekem!

-Menjünk! - biccentett az adott irány felé majd mind a ketten kocogva a város közepéhez szaladtunk.

Számítottunk arra, hogy gyorsan megindulnak az emberek, meg hogy hirtelen lesznek sokan, ezáltal bedugulna a város. Ezzel képbe voltunk, de amekkora káosz történt, az szinte elképesztő. Steve elment a legforgalmasabb kereszteződéshez és ott irányította az embereket, én maradtam a város szélén, ami persze nagyobb feladat volt, mert hirtelen mindenki ott gyűlt össze, de csak én beszéltem az adott nyelven az ikreken kívül, így barátságosabbak voltak velem az emberek. Igaz, hogy csak akkor használtam már az anyanyelvüket, amikor nagyon dühös voltam a türelmetlenségük miatt, de szerencsére nem sokszor kellett.

-Gyerünk! - mutattam a kocsinak, így egyből mellém jött - Van jobbra egy elkerülő az autópályára! Menjenek arra! Könnyen eljuthatnak azzal Magyarországra vagy Romániába! - mondtam mire biccentettek.

Meg is köszönték egy mosollyal majd mentek tovább amerre ajánlottam nekik. Elindultam visszafelé miközben folyamatosan mutattam az irányt. Néha kellett segíteni egyes lakosoknak, de nem volt semmi nagy baj. Az viszont hatalmas meglepetésként ért, amikor hirtelen hátulról elkapott valami. Egyből rájöttem, hogy egy robot, így összeszedve magam szét is vertem, de addigra már a következő nekem repült és átrepített a hídon, amin eddig irányítottam a forgalmat majd ledobott Steve közelébe egy kocsira, amire hassal érkeztem.