Kire számíthatok?! [Befejezett]

22 Rész

Hatalmas fény gyúlt. Én meg végtelenül ideges voltam. Senki sem bánthatja őket.

Azonban ekkor realizáltam valamit. Az a fény belőlem jött.

Hatalmas erőt éreztem magamban. Majd a fény elmúlt, én pedig éltem. Éltem?

-O-olivia? - dadogott Deucalion

-Örülök hogy látlak - vigyorogtam gonoszul

Ekkor neki ugrottam. Farkas alakban és ő is nekem. Azonban erősebb és gyorsabb voltam.

A torkát elharaptam, a szívét kitéptem.

-Senki nem baszakodhat a barátaimmal - üvöltöttem

Ekkor egyesével ugrottam neki az ellenséges farkasoknak.

Gyorabb voltam, így volt néhány, aki nem tudott időben átalakulni, így nekik simán elvágtam a torkukat.

A többit is megöltem, így ki tudtak szabadulni.

Azonban ekkor én össze estem, és onnantól kezdve végig képszakadás..

Theo szemszögéből

Ott térdeltünk még mindig, mikor sikerült Oliviának. Hirtelen fény támadt, és a húgom alakja alakja rajzolódott ki.

Megölt mindenkit, aztán össze esett.

Alan-nal egymásra néztünk, és reméltük hogy nem lesz az, amit gondolunk.

Míg a többiek teljes sokkban voltak, én és Dr.Deaton oda rohantunk az ájult lányhoz.

De Derek gyorsabb volt. Felemelte a lányt, majd azonnal rohant a lány házához, a többiek és én pedig követtük.

Már ott voltunk Oliviánál. Épp az ágyon feküdt ájultan. Derek folyamatosan mellette van és fogja a kezét. Szemében félelem csillog..

-Mi van vele? - kérdezte Lydia

-Valamit el kell mondanunk.. - kezdtem - miután megmentette Allison életét, úgy volt, hogy meghalt. Miután elolvastam nektek a levelet utána én is azt, amit külön nekem szánt. Volt benne egy úgymond varázsige, amivel vissza tudom őt hozni. De csak szellem lesz. És sikerült. 3 hónapon keresztül élt így. Csak velem tudott beszélni. Mert csak én láttam és hallottam. Azután beavattuk Alan-t is. Vele írásban tudott csak beszélni. Heti szinten ment titeket meglátogatni, hogy hogy vagytok. Eddig nem tudtuk, hogy hogy lehet újra ember, de most igen. Ki kell érdemelni. Úgy mint azt is, hogy valaki igaz alfa legyen. Most ő úgy érdemelte ki ezt, azonban itt az életét. És készüljetek a legrosszabbra. Lehet nem emlékszik semmire..

-Szóval - haborodott fel Derek - ameddig mi azt hittük, hogy halott, aközben itt volt mind végig?! Erről miért nem szóltál nekünk?! És ha el is felejt minket, amúgy is az még mindig jobb, minthogy nem élne.. - halkult el a végére

-Oliv akarta így. Azt mondta, ha nem is sikerülne neki ember alakot felvennie, akkor így könnyebb lenne nektek őt elfelejteni. Így is, már 3 hónappal könnyebb volt nektek. Könnyebb tudtátok volna elfelejteni és elengedni.

-Soha nem tudnám elfelejteni - motyogta Derek.

Ekkor azonban Olivia megmozdult. Lassan felült és kinyitotta a szemét.

-Ti mégis ki a francok vagytok? - ráncolta a homlokát

Olivia szemszögéből

Hatalmas fejfájásra ébredtem. Kinyitottam a szememet, majd felültem.

-Ti mégis ki a francok vagytok? - kérdeztem körbe nézve a társaságon. Nem ismertem őket. Nem tudom hogy kerültek ide..

-Nem tudod kik vagyunk? - kérdezte egy eperszőke hajú lány

-Ömm... Nem?! Szóval, ha megtennétek akkor menjetek ki a házamból!

Senki nem mozdult. Nem értik amit mondok, vagy mi?

-MOST! - üvöltöttem

Erre persze már megindultak. Nagy nehezen kimentek az ajtón. De én csak ott ültem továbbra is.

Emlékszem arra, hogy ez az én házam, de arra nem, hogy ők kik is. Igen, lehet egy suliba járunk, de akkor sem tudom kik ők.

Hogy mire emlékszem?

Az erőmre. Arra igen. Meg apámra és a csajára. Akire sokáig azt hittem, hogy az anyám. De nem tudom ki mondta, de azt tudom, hogy valaki igen, hogy nem ő az anyám. Igaza volt. Csomószor éreztem így. De ha nem ő az igazi anyám, akkor ki?

Emlékszem hol éltem Beacon Hills előtt. Meg az ott töltött időkből mindenre.. Bárcsak nem mindenre emlékeznék...

Néhány embert felismertem. Petert és Allisont. Még ahol laktam régebben, onnét ismerem őket. Azonban volt még 2 ember aki nagyon ismerős volt nekem. De majd kiderítem.