"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
– Hová igyekszel?
Klaus az udvaron ért utol. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen, ahogy meghallottam a hangját. Egész este rám sem hederített, két órán keresztül csak azt kellett néznem, ahogy Camille-lel beszélget. Hiányzott nekem Klaus.
De leküzdöttem az érzéseimet. Még csak nem is fordultam hátra.
– Vécére – hazudtam ridegen. – Gond?
– Megmutatom, hol van – ajánlotta Klaus.
– Nem kell – vágtam rá gyorsan, kitartóan a hátamat mutatva neki. Eleget néztem már eddig is, ahogy Camille–lel bájolog. – Erre van, tudom – indultam el a legközelebbi ajtó felé.
– Az a konyha – közölte Klaus és mintha vidámság csendült volna a hangjában.
– Oké, akkor arra van – választottam egy másik ajtót.
– Az a könyvtár. Oda légy szíves, ne, mert értékes példányokat őrzünk.
– Akkor marad a konyha – sóhajtottam.
Megadóan fordultam szembe vele és be kellett ismernem, hogy nem hiába kerültem a látványát. Úgy éreztem magam, mint egy hónapokig, évekig éheztetett vámpír, aki előtt felvágnak egy nyaki artériát. Egyszerűen csak oda akartam bújni hozzá, érezni a karját a derekamon, a leheletét a nyakamon, hallani a szavait, amit csak nekem szán.
– Elkísérlek – ajánlkozott újra Klaus.
– Tudok egyedül pisilni – dacoskodtam. – Mondd meg, hol van és kész.
Klaus arca elsötétült. Vámpírsuhanással előttem termett, túlságosan is közel. A testem máris reagált a közelségére, a szívem vadul dobogott, a gyomrom összeszorult, de most nem adtam meg magam úgy, mint Mystic Fallsban. Nem. Soha többé.
– Menj a közelemből - sziszegtem és elhátráltam. – Három lépés távolság. Mindig.
Elnéző mosoly suhant át az arcán.
– Majd meglátjuk, meddig akarod te azt a három lépés távolságot.
– Tök igazad van, többre vágynék, de zárt térben nem megvalósítható - feleseltem zakatoló szívvel.
Klaus arcvonásai megfeszültek.
– Majd meglátjuk. – Megint elém lépett, mélyen a szemembe nézett, pupillája kitágult: – Most lefekszel, és holnap csak a véradásra kelsz, és este megint lejössz. – Biccentettem, nyugtázva az utasítást. – És velem álmodsz – tette hozzá először még bizonytalanul, aztán alig láthatóan elmosolyodott a saját ötletén. – Hosszút és... szépet – egészítette ki most már nagyon is magabiztosan.
– Ahogy mindig – motyogtam magam elé a szuggerálás hatása alatt. Klaus arcáról lassan leolvadt a mosoly, láthatóan nem tudott mit kezdeni a nyers igazsággal.
– Hosszút és szépet? – tűnt fel Camille Klaus háta mögött. A vámpír elengedett, én viszont az igézet hatása alatt még mozdulatlanul álltam mellettük. – Azt akarod, hogy szépet álmodjon rólad? – Camille hangja vidám volt, de kérdőn fürkészte Klaus arcvonásait.
– Elraboltuk, megkínoztuk, hadd legyen egy kis öröme – válaszolta Klaus közönyösen.
– És az lenne az öröm, hogy veled álmodik? Miért nem Stefan Salvatore-val? – firtatta jókedvűen.
– Ez jutott eszembe – jelentette ki Klaus egyszerűen. – Ne tegyél úgy, mintha bármit is jelentene. Fárasztó.
– Hogyne jelentene? – Camille hangja most már élesen csendült. – Hányszor hallottam a pletykát a tini vámpírlányról, akibe a gyilkos ősi vámpír annyira beleszeretett, hogy az ő kedvéért teljesen megváltozott, és amikor ott kellett hagynia, a szerelmi bánat megint szörnyeteget csinált belőle? És tessék, most nekem is szerencsém van találkozni vele – nézett felém. Viccelődött ugyan, de a hangja még mindig fals volt.
– Te meg mióta hiszed el a pletykákat?
– Amióta itt áll előttem Caroline Forbes. Egy lépésre tőlem. A híres vámpírlány. – Tekintete végigfutott rajtam.
– Caroline nem lenne itt, ha nem lenne rá szükséged – jelentette ki Klaus már szinte vádlón.
– Igazad van – sóhajtott fel Camille. – Tudod, még mindig nem köszöntem meg, hogy ennyi mindent megtettél, hogy segíts rajtam.
– Te is mindig mindent megtettél, ha rólam volt szó – felelte Klaus hanyagul.
– Nem engeded már el? – nézett rám Camille idegesen. Klaus odavakkantott egy „mehetszet", én pedig lassan magamhoz tértem. Köszönés nélkül indultam a szobám felé.
Pár percen belül vissza tudtam idézni minden egyes szót, ami a jelenlétemben elhangzott. Égő arccal vágtam át az udvaron, a kovácsoltvas csigalépcsőhöz, ami az egyik lehetőség volt az emeleti függőfolyosóra való feljutáshoz. Mások által ritkábban használt módja. Hamar rá is kaptam, hogy ott közlekedjek.
