A kulcsszó: távolságtartás (*Klaus Mikaelson ff * befejezett *)

Klaus Mikaelson titka

Egy színes, kopottas falú, jellegzetes New Orleans-i ház előtt ébredtem.

– Gyerünk! – rángatott ki a kocsiból Kol. Nyoma sem volt a gúnyos vigyornak, inkább idegesnek, talán még riadtnak is látszott. – Klaus megtudta, hogy elhoztalak, sietnünk kell.

A karomnál fogva rángatott be a boltíves kapun, pedig még csak nem is ellenkeztem. Túlságosan lefoglalt, hogy megemésszem a látványt. Álmodtam erről a helyről, talán nem is egyszer. Láttam már ezt az udvart, a függőfolyosót, a falakat, a fát, az asztalokat a kövezett udvaron, mindent. Még azt is elfelejtettem egy pillanatra, hogy elraboltak, és hogy nem sok jó vár rám.

Az udvarról felvezető lépcsőn felsiettünk az emeleti függőfolyosóra, ami sötétben nem volt egyszerű feladat. Kol maga előtt lökdösött, majd az egyik ajtónál megállt.

– Ide! Most!

A faajtót bámultam. Féltem, de kíváncsi is voltam. Az ajtó mögött ott a válasz, miért van szüksége Klausnak a Sidarára. Benyitottam.

Egy szőke, lágy arcvonású nő feküdt a hófehér ágyban, mellette egy ötvenes éveiben járó asszony gubbasztott egy széken, két kézzel markolva a beteg kezét. Nem zavartuk meg őket azzal, hogy megjelentünk, a boszorkány meg sem moccant, szobormereven ült tovább.

– Ő Camille – mutatta be Kol. – Camille és Klaus... Na, hát érted. Együtt vannak. Vagyis, nem úgy vannak együtt, tulajdonképpen nincs ember a földön, aki megmondaná, mi van köztük, de az tény, hogy Klaus belehalna, ha Camille–nek baja esik, úgy értem, ennél is komolyabb – intett az ágy felé. – Mert jelenleg ott tartunk, hogy Cami meghalt, mert Klaus vérével vámpírrá változtatták.

Dermedten meredtem Camille–re és próbáltam felfogni a szavak értelmét. Klaus és ez a nő. Ez a gyönyörű nő. Klaus szerelmes, hasított belém. És ez a nő most haldoklik... Mert nem halhatatlan. Mert ő ember. Egy... ember. Az emberek pedig Klaus szerint eldobható szemétnek valók. De ezek szerint vannak kivételek. Vagy csak egyetlen egy. 

– Ő és Klaus? - hápogtam zakatoló gondolatokkal.

– Ja–ja. Ő és Klaus, mint a borsó meg a héja. Folyton együtt vannak. – bólogatott Kol türelmetlenül. – Tudom, hogy ti is voltatok úgy, de biztos nem annyira, és most ha lehet, hanyagoljuk a tinidrámát...

– Huszonkettő vagyok, seggfej! – csattantam fel.

– Én meg ezeréves és ősi vámpír – sötétült el Kol arca, de rögtön el is lazult. – De hagyjuk a versengést.

A boszorkány mintha csak most érezte volna meg a jelenlétünket, megrázkódott, lassan felemelte a fejét és ránk nézett. Pont úgy festett, ahogy egy New Orleans-i boszorkányt elképzelne egy ember. Nagydarab, csillogó fekete bőrű, vastag karú, hatalmas barna szemekkel, vaskos ajkakkal és vészjósló tekintettel, vakítóan élénk zöld és kék színekben pompázó, nagyvirágos mintás ruhában.

– Szia, Effie. Elhoztam a Sidarát – jelentette be majdhogynem tisztelettudóan Kol.

Effie tekintete lassan rám siklott, szeme összeszűkült, majd hirtelen felugrott, előttem termett, megragadta a karomat, hosszú, tűhegyesre reszelt, gombától recés és megvastagodott mutatóujjkörmével egyet húzott a csuklómon. A mozdulat nyomán szakadt a finom bőr, patakzott a vér. És a seb nem gyógyult be.

– Szerencséd – sziszegte Effie. A csuklómnál fogva odarángatott Camille ágyához és a karomat kicsavarva, mit sem törődve azzal, hogy felnyögök, majd már kiabálok a fájdalomtól, a vérző csuklómat erőszakosan odanyomta a mozdulatlanul fekvő nő szájához.

Megroggyant térddel a szabad kezemmel az ágy szélére támaszkodva próbáltam megtartani az egyensúlyomat, ami egyre nehezebben ment. Nem tiltakozhattam, Effie túl erős volt, Kol pedig őrt állt felettünk. Minden mozdulat, még a beszéd is fájdalmat okozott, próbáltam egyensúlyozni és magamban rimánkodtam, hogy mielőbb vége legyen.

Kis idő múlva cuppogó hangok törtek fel Camille–ből. Inni kezdett, egyre hangosabban, egyre szomjasabban.

Lent hangzavar támadt. Az addig némán szemlélődő Kol kirohant a függőfolyosóra, de mindebből én már szinte semmit sem észleltem, csak a fájdalomra tudtam figyelni.

– Camille a legkedvesebb teremtés a világon. A legtökéletesebb, minden szempontból – szólalt meg Effie, de inkább csak magának beszélt. – A sors akarja úgy, hogy a Sidara élete árán térjen vissza a halálból. Életet az életért.

Döngő léptek, kiabálás, tompa hangok. Effie rántott még egyet a karomon, talán azt hitte, Camille ettől gyorsabban iszik majd. Úgy rémlik, felsikoltottam. Azt ajtó szélesre vágódott, friss szellő csapta meg a könnyáztatta arcomat. Klaus jelent meg a küszöbön és Effie azonnal elengedett. Megkönnyebbülten öleltem a mellkasomhoz megkínzott karomat. Térdre rogytam az ágy mellett, szédültem a vérveszteségtől és csak arra tudtam gondolni, hogy valaki vessen véget ennek a fájdalomnak.

Elijah leguggolt mellém. Gondolom, az állapotomat akarta ellenőrizni. Amikor finoman megmozdította a karomat, felsikítottam. Klaus sötét tekintete először rám villant, majd Effie–re.

– Ez volt a terv – mentegetőzött a boszorkány hátrálva. – Mindvégig ezt terveztük.

Klaus némán, feszülten meredt Effie–re, ajkát összeszorította, szeme résnyire szűkült, és ez az arckifejezés sosem jelentett jót. Elijah, bár még mindig mellettem guggolt, ugrásra készen figyelt, hogy ha a bátyja valami meggondolatlanságot követne el, közéjük állhasson.

Úgy döntöttem, nem várok tovább, megpróbáltam felállni, de éles fájdalom hasított végig a karomon és a vérveszteségtől majdnem elvesztettem az eszméletemet. Klaus villámgyorsan mellettem termett, hogy felsegítsen.

– Klaus? – hallatszott egy elfúló hang az ágy felől. Mindannyian megdermedtünk. Camille hunyorogva kinyitotta a szemét, tekintete egyből Klauson akadt meg. – Klaus.

Azonnal elfeledkeztem a fájdalomról. Összeszoruló torokkal figyeltem, hogy ragyog fel a legrettenetesebb, legirgalmatlanabb ősi vámpír arca, amikor Camille-re néz.

– Itt vagyok – mondta gyengéden.

Klaus gyorsan intett a szemével Elijah-nak, aki felsegített és kitámogatott a szobából. Hátrapillantottam az ajtóból. Klaus Camille ágya mellett ült, a kezét fogta és halkan beszélt hozzá.

Alig értünk ki a folyosóra, elvesztettem az eszméletemet.