"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Klaus nem habozott, egyből a várost körülvevő erdőbe vitt. Emlékek garmada tört rám. Rengeteg közös pillanat, beszélgetések, felszínesek, mélyebbek, veszekedések, sok–sok veszekedés, menekülés és az a búcsúszeretkezés.
Felfedeztünk egy fehér sziklát, annak a tövébe terítettük le a kockás plédet. Azonnal le is telepedett rá, hátát kényelmesen a sziklának vetve, majd várakozón rám nézett. Haboztam. Eszem ágában sem volt mellé ülni, végül vele szemben, a lehető legtávolabb helyezkedtem el, gondosan eligazítottam a vaskos szoknyahalmot. Irtó kényelmetlen volt.
– És mesélj, mi történt veled az elmúlt pár évben? – kérdezte Klaus.
– Ha elmondom, hazamehetek? – kérdeztem vissza hűvösen.
– Miért tennéd? Hogy otthon filmet nézhess a kanapén kuporogva Stefannal, a legjobb barátoddal? – Klaus gúnyosan kihangsúlyozta az utolsó szavakat.
– Mondjuk.
– Most fizettem érted ötvenezer dollárt. Nem érdemlek legalább annyit, hogy egy kérdésemre válaszolj?
– Utána te is mesélsz?
– Nem hiszem, hogy azt hallani akarnád. – Klaus belenyúlt a kosárba és elővett egy nagy almát, vidáman csillogó szemmel mutatta fel. – Ezzel meg mit csináltál? Meddig suvickoltad, hogy ennyire szikrázzon? – Bosszúsan elhúztam a számat. – És tényleg egy alma? Nem sablonos ez egy kicsit? És ki ette volna meg? Te vagy Stefan?
Összeugrott a gyomrom rémülettől. Félig emberként már nyugodt szívvel ehettem emberi ételt és vérkészítményt is egyaránt. Végre egy tétel, ami Sidara-lét kevés előnye közé sorolható. Természetesen magamnak készítettem be az almát, de ezt Klaus nem tudhatta meg, egyből lebuktam volna.
– Nem lehettem biztos benne, hogy Stefan veszi meg a kosaramat, szóval úgy készültem, hogy ne legyen ciki. – Inkább elhúztam Klaus elől a kosarat és villámgyorsan a plédre halmoztam a tartalmát. Legutoljára csak előkerült pár tasak vér. Egyet odanyújtottam Klausnak, aki kifejezéstelen arccal rázta meg a fejét. Vérkészítmény. Az lenne az utolsó, amit megenne.
– Akkor marad ez. – Klaus felkapta a borosüveget. Hamarosan már egymásnak adogatva az üveget, kortyolgattuk a bort.
Én tényleg próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de sehogy sem sikerült. Klaus észrevette a kínlódásomat és figyelmesen arrébb húzódott. Végül adtam a büszkeségemnek egy pofont és odaültem mellé. A göcsörtös, szúrós, hűvös sziklának támasztottam a hátamat, de jól odafigyeltem, hogy a lehető legtávolabb legyek Klaustól.
– Szóval, mesélj, mi történt veled azóta, hogy utoljára találkoztunk? – szólalt meg Klaus megint.
Most mit mondjak? Meghaltam. Visszatértem. Félig ember lettem. Elvesztettem pár képességemet. Eszem emberi ételt. Nos, ezt mind nem árulom el Klausnak.
