A kulcsszó: távolságtartás (*Klaus Mikaelson ff * befejezett *)

Ahol minden elkezdődött

Miriam a látogatása során megadta a számát, csak fel kellett hívnom és értem jött.

Addigra nekem is készen állt a tervem, amit Miriam kapcsolati rendszerének köszönhetően bökkenő nélkül megvalósítottunk.

Az egyik kórházban alaposan megcsapolták a véremet, majd a tasakokat futárral elküldtem a Mikaelson-házba. Nem bírtam megállni, és egy post–itet tapasztottam a legfelsőre, amire ráfirkantottam:

arra a pár napra.

Mire megkapták a küldeményt, én már hazaértem.

Hazatértem Mystic Fallsba. Távolabb végül is nem kerülhettem volna Klaustól. Így kellett lennie. Végre otthon voltam, azok között, akiknek a hiányától annyira szenvedtem, és akik alig várták, hogy végre hazaérjek.

Sosem tudtam, hogy van különbség hiányérzet és hiányérzet között, pedig van.

Nem hatott rám Klaus igézete, nem akartam mindenáron, foggal–körömmel visszaküzdeni magam a Mikaelson–házba, de néha elemi erővel tört rám a vágy, hogy visszatérjek. Hiányzott minden. New Orleans, a ház, Davina, Kol, Elijah... Klaus. Hiába is hajtogattam magamnak, hogy nem érdemlik meg.

Klaus a nap legkülönbözőbb pillanatokban tört be a gondolataimba. Fogmosáskor, vagy amikor a tejet töltöttem a poharamba, a piros lámpánál, a vízautomatánál vagy akár a Mystic Grill mosdójában. Illatok emléke szakadt rám, színek, szavak, hangok és olyankor minden erőmre szükségem volt, hogy ne zuhanjak össze zokogva.

Ennek ellenére hamar elkapott a gépszíj, amiért nem lehettem eléggé hálás. Beborítottak a bepótolnivalók, és a vizsgaidőszak is vészesen közeledett. Nem maradt időm a kósza elmélkedésre, hogy miért voltam ennyire vak és süket.

Voltak hívások. Elijah, Kol, Camille, Davina, és még Rebekah is próbált elérni, de ahogy elárulták a nevüket, azonnal kinyomtam a hívást. Azt sosem tudom meg, hogy lett volna-e elég erőm Klaust is letenni, ő ugyanis sosem keresett. 

Talán egy hónap is eltelt a hazatérésem után, amikor egy szombat reggel a könyvtárba készültem. Már a kulcsot dugtam a zárba, de eszembe jutott, hogy a mobilomat a házban felejtettem. Az ajtót nyitva hagyva gyorsan visszasiettem. Ahogy visszatértem az előtérbe, a megrökönyödéstől hátráltam egy lépést.

Klaus állt a nyitott ajtóban, vállát lazán az ajtófélfának vetve, egyik kezét a zsebébe rejtve, kifejezéstelen arccal nézett rám. Elfogyott a levegő körülöttem, ahogy megláttam.

– Tudod, megfogadtam, hogy nem jövök ide. – szólalt meg komoran. – Hogy nem mondom el neked, mit gondolok arról, amit tettél.

– Klaus... 

– De nem bírtam ki. Mert nem csak egyszerűen dühös vagyok, Caroline, hanem ölni tudnék. Legszívesebben lemészárolnám ezt a nyomorult kis falut. 

– Klaus... – hebegtem.

– Aggódtunk érted, Caroline. – A szavak a jelentésükkel ellentétben fenyegetőn hangzottak. – Gyűlölök aggódni. Kol azt hitte, Miriam rabolt el. Meg akarta kínozni, hogy adjon ki téged. Tudod te, mekkora öldöklés lett volna abból? Felégettük volna a várost. És ez az egész csak azért, mert te leléptél! – emelte fel a hangját. – Rebekah miatt!

– Csak...

– Tudod, sokáig egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy hihettél Rebekah-nak, amikor tudod, hogy mi mindenre képes. És akkor beugrott. Beugrott az az este és az a történet Lockwoodról. Hogy mennyire ki voltál borulva. Akkor azt hittem, azért, mert nem állítottam le Rebekah-t, de most már tudom, hogy elhitted. Elhitted Rebekah minden szavát. – Arca megfeszült, nem bírtam elviselni a tekintetét, félrenéztem.

– Én...

– Igaz, Caroline? – csattant fel, de választ nem várt. – Képes voltál elhinni! – ismételte vádlón. – Egyszerűen csak nem értem. Mintha ott sem lettél volna. Már évekkel ezelőtt megmondtam, csak egy szavadba kerül, és elviszlek a világon bárhová, csak hogy egyedül az enyém legyél. És ezután képes voltál elhinni, hogy minden csak egy ócska bosszú volt. – Egyre inkább belemelegedett. Dühös volt. Nagyon.

– Akkor este tényleg elhittem, de azután, hogy mi... Utána már nem – mentegetőztem bugyután. – Különben nem lettem volna veled.

– Szóval tudtad, hogy Rebekah hazug, de amikor odaállt eléd egy kerek mesével arról, hogy csapdába csaltalak, rögtön elhitted. Megint.

– Én... Csak... Annyira hihető volt...

– Szart volt hihető, csak el akartad hinni! Mert rólam volt szó. Mert neked én vagyok a nagy Gonosz Farkas és folyton csak menekülni akarsz. – vádolt dühösen. – Pont ezért nem jöttél el hozzám és kérdeztél rá. Mert tudtad, hogy nem igaz. Mert akkor nem futhatsz el.

Ez betalált, ezért ismét gyorsan terelésbe kezdtem:

– Megtettem, amit megígértem, hagytam vért Camille-nek és...

– Kit érdekel Camille! – Hatalmasat vágott a falba. Ütése nyomán vékony repedés szaladt végig a festéken, egy nagy darab vakolat lepottyant a földre. Látta, hogy megrémültem, ezért valamennyire visszafogta magát. – Én vagyok a fontos!

Ez észhez térített. Kihúztam magam és a szemébe néztem:

– Mégis mit akarsz, Klaus? – kérdeztem dacosan. – Ismerjem be, hogy hiba volt hinni Rebekah-nak? Jó. Hiba volt. Még mit tehetek érted?

– Nem egyértelmű? Gyere haza! – válaszolta ingerülten.

Pár pillanatra megfagyott a levegő, a tekintetünk összeforrt úgy, mint régen. A vonásai lassan fellazultak és az én rémült idegességem is elmúlt. A karjába vont és megcsókolt.

Még a karjában tartott, ott, az előszobában, amikor látványosan körbenézett:

– Csak azt ne akard, hogy én költözzek ide.

Elmosolyodtam: – Mystic Fallsba költöznél a kedvemért?

– Ha muszáj. De velem jönne mindenki. Kol... Rebekah... és Effie-t se felejtsük ki...

– Úristen... – nyögtem fel. Nem kívánom a poklok poklát a barátaimnak. – De most még akkor sem lehet. Vizsgáim vannak, tanulnom kell. Valaki miatt totálisan lemaradtam – mondtam jelentőségteljes pillantás kíséretében.

– Kit érdekel? Elijah ismer valakit a New Orleans–i egyetemen. Elintézi a tanársegédi állást.

Visszahőköltem.

– Elijah mindent továbbadott neked, amit elmondtam neki? – kérdeztem szemrehányón.

– Ajánlom neki. Nálunk így működnek a dolgok, jobb, ha az elején hozzászoksz, hosszú–hosszú ideig el kell majd viselned minket.

Évekkel ezelőtt az érettségi kiosztón, a gimi focipályáján azt mondta, szeretne az életem utolsó szerelme lenni. 

Tudtam, hogy az lesz.