"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Csengettek, kinyitottam az ajtót és hopp, már csak egy fekete BMW–ben tértem magamhoz. Tulajdonképpen hozzászokhattam volna, hogy rendszeresen elrabolnak. Mondhatnám, hogy nincs ennél rosszabb, de a Klausszal való utolsó találkozásomat ez sem tudja lenyomni.
Sajgott a fejem, kiszáradt a szám és valamiért zsibbadtak a tenyereim. Az ujjaimat dörzsölve lassan ülőhelyzetbe tornáztam magamat a bőrülésen. Már éjszaka volt, az utcai lámpák világították meg az utat. Nem is egyszerű út. Ez autópálya. Autópálya! A gyomrom görcsbe ugrott a rémülettől.
– Jó reggelt! – köszönt Kol vidáman, és a visszapillantóból még rám is mosolygott azzal a félelmetes, pszichopata mosolyával. – Elég sokáig aludtál, mindjárt otthon vagyunk.
Hát megtörténik. Ahogy azt vártuk. Megmondták. Kell nekik a Sidara, hát eljöttek érte és el is viszik. Az meg már az én szerencsétlenségem, hogy én vagyok a Sidara. Persze Klaus még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy ő maga jöjjön el értem.
– Hová viszel?
– Hát nem tudod? Klaus nem árulta el?
Nem válaszoltam.
– Természetesen New Orleansba. Végig ez volt a cél. Megtalálni a Sidarát és hazavinni. Tudod, marhára elegem van abból a büdös porfészekből, de úgy tűnik, egyedül vagyok ezzel, mert a bratyóim csak nem akartak lépni az ügyedben. Pedig már jó ideje lebuktál, te kis huncut, te – vigyorgott kitartóan. – Gőzöm sincs, mi szállta meg őket, de nem is érdekel. Az viszont annál inkább érdekel, hogy mi van otthon és a várakozásból is elegem van. De most inkább pihenj, durva napok várnak rád.
Tiltakozni akartam, de túl fáradt voltam hozzá. Pár perc múlva akaratom ellenére is elaludtam.
