"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Az előző esti incidens megszelídítette Effie-t. Azóta sikerült meggyőznöm magam arról, hogy az igézéstől zavaros agyam csak képzelegte azt a bizonyos gyilkossági kísérletet. Annyira súlyos, annyira irreális, hogy egyszerűen nem lehet igaz. Így képes voltam őszintén kedves lenni Effie-vel.
Camille ismét eszméletlen volt, sokat kivett belőle a késői fekvés és arra készült, hogy azt az estét is a családdal tölti. Ahogy sajnos én is, Klaus igézésének köszönhetően.
A kikényszerített "hosszú, szép, Klausról" szóló álmomat nem ecsetelném.
Ha az első este kínszenvedés volt, hát a második este az Alászállás a pokolba alcímet kapja tőlem. Az első jelenet: laza csevegés és Klaus–Camille flört.
Most szemfülesebb voltam, azonnal lestoppoltam egy ósdi, nyilván többszáz éves, tehát vagyonokat érő karosszéket, és ugrásra készen vártam a megfelelő, vagyis észrevétlen alkalmat a lelépésre.
A Mikaelson-család egy bokrétába fogva ült le megint a kanapéra, Klaus és Camille egymás mellett álló hatalmas karosszékekben helyezkedtek el. Tökéletes. Már azok a bútorok is passzolnak egymáshoz, amiket használnak. Milyen romantikus! Össze-összehajoltak, hogy csakis egymás között megbeszéljenek valamit. Ilyenkor Klaus néha elmosolyodott.
Féltékenység mart belém, hosszú karmos ujjai összeszorították a gyomromat és csak szorították, szorították.
Valahonnan zongora szólt, valakik kártyáztak és volt egy lány, aki olvasott. Mintha egy Jane Austen–regényben találtam volna magam. Láttam Davinát is, ahogy az egyik sarokban Kollal duruzsol. Ezt még mindig emésztenem kellett.
Ekkor vette kezdetét a második jelenet: Effie és Rebekah szórakoztatja a társaságot.
– Unatkozom. Meséljünk! – vetette fel Effie váratlanul.
– De mit meséljünk? – kérdezte Rebekah azonnal. – Ugye, nem tábortüzes kísértetsztorikra gondolsz?
– Hogyne már! Meséljük el a legélénkebb emlékünket – ötletelt Effie. – Meséljük el azt, amire leginkább emlékszünk.
– Nekem tetszik – szállt be Rebekah, és ezután már sorra jöttek a lelkendező beleegyezések. – Főleg ha nagyon titkosak – tette hozzá somolyogva.
Mit sem sejtve hallgattam őket, aztán a tekintetem megakadt Davinán. Eddig szokás szerint békésen duruzsolt Kollal az egyik sarokban, most viszont már idegesen sugdolóztak, sőt, szinte már civakodtak. Kol a fejét rázta, tiltakozott, de attól lettem igazán ideges, hogy folyton felém pillantgattak. Sejtettem, hogy baj van, csak azt nem tudtam, honnan jön a veszély.
Közben a fejem felett tovább zajlott a csevej:
– Kezdhetem én? – jelentkezett Camille. – A legélénkebb emlékem... – Úgy tett, mint aki komolyan eltöpreng. – Nem is tudom, melyik, az, amikor megnyertem a betűzőversenyt vagy amikor először találkoztam Klausszal.
