A kulcsszó: távolságtartás (*Klaus Mikaelson ff * befejezett *)

A Mystic Falls-i lányvásár

Carol Lockwood elégedetten nézett végig rajtunk. Úgy festettünk, mint akik most léptek le egy ötvenes évekbeli porszívóreklám plakátjáról. Vastag hajpántok, súlyosan vörös ajkak, vaskos, rakott alsószoknyás szoknyarészek, széles övek és magassarkú topánkák, valamint az elmaradhatatlan piknikkosarak.

Kintről már behallatszott a jelenlévők sokaságának moraja. Mindenki látni akarta a fiatal lányokat, akik béna jelmezekben árulják magukat olyan pasiknak, akik hajlandók fizetni értük. Mármint hivatalosan a piknikkosaruk tartalmáért. Pletykára éhes barbárok.

– Úristen, hogy nézek ki! – nyögött fel Bonnie a teljes alakos tükörben bámulva magát. – A szüfrazsettek forognak a sírjukban!

– Meghaltam és a pokolban vagyok – sóhajtottam fel. – Ja, én tényleg meghaltam. Kétszer – nevettem el magam. Elena elmosolyodott, de Bonnie morcosan nézett ránk.

– Brühühü, a két városszépének fáj, hogy ki kell állnia a nyilvánosság elé. Mindkettőtökért ott van egy Salvatore egy valag pénzzel, de velem mi lesz? Értem ki fizet?

Varázsszóra Carol Lockwood lépett mellénk.

– Jaj, Bonnie, félrecsúszott a pántod. – És igazgatni kezdte a boszorkány haját. Valaki tapsolt párat és elkurjantotta magát.

– Kezdjük!

Megragadtuk egymás kezét. Ha valami, ez aztán tényleg embert próbáló. Jöhet vámpír, gonosz boszorkány, vándor, szellem... De egy Mystic Fallsi embervásár!

Kezdetben minden a tervek szerint haladt, de Mystic Fallsban a tervek folyton dugába dőlnek.

Sorra fogytak az eladó lányok, majd hármunk közül először Elena lépett ki a fehérre mázolt színpadra. Damon azonnal lecsapott rá egy ezerdolláros ajánlattal, amit hatalmas ovációval fogadtak. Senki labdába sem rúghatott mellette. Carol Lockwood majdnem elájult örömében.

Még a függöny mögül meglestem Stefant. Megígérte, hogy ha már senkinek sem kellek, megment.

Bonnie–t hívták másodiknak. El sem akarta engedni a kezemet, de kiderült, hogy felesleges volt a nagy kétségbeesés, Jeremy száz, azaz száz dollárért vitte el. A régmúlt idők emléke még dolgozott köztük.

Aztán sajnos sorra kerültem.

– Caroline Forbes. Volt már Mystic Falls szépe. Végzős az egyetemen média és antropológia szakon, még büszkék leszünk rá egyszer, hogy Mystic Falls szülöttje, ebben biztos vagyok.

Stefan csendes mosollyal felemelte a kezét.

– Ezer dollár. – Tipikus. Salvatore-ék. Csak nem ajánlhatott kevesebbet, mint a bátyja.

Hálásan rámosolyogtam, és egy kicsit megemeltem a kosarat, hogy lássa, van is miért ennyit fizetnie.

– Szögezzük le, mielőtt elvennénk a többi licitáló kedvét, hogy az alap licit öt dollár – mondta a mikrofonba Carol ferde mosollyal –, de természetesen köszönjük az ajánlatot. Akkor ezer dollár először, másodszor...

– Ötvenezer dollár – harsant fel hátul egy kellemetlenül ismerős hang, angol akcentussal. A tömegen döbbent áhítat hullámzott végig, székek zörögtek, ahogy mindenki egy emberként fordult hátra, hogy lássák az elképesztő összeg felajánlóját.

Klaus Mikaelson állt a nézői sereglet szélén, mellette két oldalán Elijah és Kol. A három testvér egymás mellett úgy festett, mint három modell, akik egy magazin címlapjáról sétáltak le. Klaus féloldalas mosollyal méregetett, amitől máris megremegett a lábam. Elemésztő erővel tört rám a vágy, hogy Klaus vegye meg a kosaramat. Akartam a pikniket vele.

Tá-vol-ság-tar-tás.

– Elnézést, nem biztos, hogy jól hallottuk – makogta a mikrofonba Carol.

– Ötvenezer dollár – Klaus tekintete lassan Carolra siklott. – Mindent megteszek, hogy támogassam a... – megakadt.

– A városi gimnázium uszodájának felújítását – segítette ki Carol készségesen.

– Azt. Pontosan azt – helyeselt Klaus, mosolygó tekintete megint rám siklott, én viszont akkor már visszanyertem a lélekjelenlétemet. Nem lehet. Hatalmas veszélyt rejt akár fél óra is kettesben Klausszal. Egyetlen óvatlan mozdulat, egy szó, és elárulom magamat. És különben is, hogy képzeli, hogy csak rálicitál Stefanra... Mégis hogy meri?

Láttam, hogy Stefan is dühös, akárcsak én. Már emelte a kezét, hogy dobjon a liciten, de a mellette ülő Alaric leszorította a karját. Odaszólt neki. Bár a halálból visszatértemmel odavesztek a vámpírérzékeim, attól még le tudtam olvasni a szájáról, mit mond Stefannak.

– Meg vagy őrülve? Ennyi pénzt? Még rájönnek, hogy nem akarjuk, hogy kettesben legyenek. Azelőtt folyton mi küldtük hozzá, most meg szét akarjuk választani őket?

És Alaricnak természetesen igaza volt.

– Akkor tehát, ötvenezer először, másodszor, harmadszor. – A kalapács koppant.

Dühödten csattogtam le a színpadról. Elena és a többiek már a lépcső alján vártak.

– Lehet, hogy tudja – suttogta Elena idegesen.

– Áh, dehogy. Ez tipikus Klaus–húzás – ellenkezett Damon. – Ezzel akarja megmutatni nekünk, hogy még mindig itt van és bármit megtehet. És közben még jól is érzi magát. Már bocs, szöszi – vetett rám egy jellegzetes Damon–pillantást.

Régen Damonnak igaza lett volna, Klaus akkoriban szívesen szórakozott velem, de most minden más volt. Klaus a bulin másképp beszélt velem, másképp viselkedett, érzelemmentesen, szenvtelenül. Nem. Másért akarta ezt a pikniket.

– Csak infót akar - véltem. - Azt hiszi, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem.

– Akkor hatalmasat téved – jelentette ki Stefan. – De jobb, ha mész.

– Na de azért ezt itt hagyom. – Felhajtottam a kosár fedelét, kivettem belőle a borosüveget és átadtam Stefannak. Végszóra feltűnt mögöttünk Klaus.

– Mehetünk? – mosolygott rám. Szúrós szemmel néztem rá és elindultam. Klaus a borosüveg felé biccentett. – Azt hiszem, az is az árban volt. – Stefan szó nélkül adta át neki, mire Klaus mosolyogva megköszönte.

Távolságtartás. Távolságtartás. Távolságtartás.