Effie a lépcső tetején várt rám. Ahogy felértem, két kézzel megragadta a felsőkaromat, szorosan maga elé rántott és belemeredt a szemembe. Pupillája feketéből aranyszínűvé vált, keze érintése felforrósodott, szinte már égetett.
Az agyam Klaus igézéséből még félig se tért magához, szóval eltartott egy darabig, amíg rájöttem, ez a boszorkány is szuggerálni akar.
Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
– Teljesítsd minden parancsomat, a Természet Istennőjének nevében parancsolom! Halld a hangom! Nem akarsz itt lenni. Gyűlölöd ezt a helyet. Alig várod, hogy hazaindulhass. Rá ne bírsz nézni Niklaus Mikaelsonra! Gyűlölöd. Megveted. Undorodsz...
Ezen a ponton tényleg betelt a pohár. Még zavaros fejjel is összekaptam magamat. A gimiben, önvédelmi órán tanultuk, hogyan szabadulhatunk ebből a fogásból és bejött. Köröztem a karjaimmal és az elképedt Effie már csak a levegőt markolta.
– Egyszerűen nem is értem, mit művelsz – szólaltam meg halkan. – A legenda szerint a Sidara azért jön a világra, hogy az ártó szándékú természetfeletti lények nemezise legyen. Most, hogy itt állsz és megpróbálsz megigézni engem, a Sidarát, nem érzed úgy, hogy te is érintett vagy?
Effie hátrált ugyan, de ha meg is rémisztette, amit hallott, jól leplezte.
– Ne fenyegess, nem egy vásári javasasszonnyal beszélsz! – sziszegte.
– Én a Sidara vagyok, te csak egy boszorkány. – Gyűlöltem, ha ki kellett mondanom ezt. – Még a legbolondabbak is tudják, jobb nem kezdeni a Sidarával. Neked miért jelent ez gondot? – Szörnyen éreztem magam, hogy ilyeneket beszélek. Erősen reméltem, hogy soha többé nem kerülök hasonló helyzetbe.
Nem válaszolt. Már készültem, hogy kikerülöm és indulok a szobámba, de akkor a szemében rettenetes sötét tűz lobbant. Váratlanul tett felém egy lépést, a karja lendült és már azt hittem, meglök, letaszít a lépcsőn. Az utolsóelőtti pillanatban a karjai erőtlenül estek le a teste mellé.
Riadtan nézett rám, ami valahol már szürreális, mert én is rettegtem tőle.
– Ezt hogy csináltad? - hebegte.
Én? Én csináltam volna?
Szerintem abban a pillanatban már én voltam a rémültebb. Riadtan kerültem ki és a szoba felé eredtem. Ahogy a korlát mellett haladva lepillantottam, láttam, hogy két alak áll az udvaron. Az egyik Rebekah Mikaelson volt, méregdrága extrémen kihívó ruháján megcsillant a belső helyiségekből az udvarra kiáradó fény. A másik pedig talán Camille.
Ahhoz viszont kétség sem fért, hogy Effie-t és engem néztek. Vajon azt is mozdulatlanul végigbámulták volna, ahogy legurulok a lépcsőn és kitöröm a nyakam? Mert Effie le akart lökni, az sem kérdés. Rebekah a kisujját sem mozdítja, az biztos.
Nem gondolkodtam, valamiféle ösztön hajtott, amikor kinyitottam a szobám ajtaját, majd ahelyett, hogy beléptem volna, jó hangosan bevágtam. Azok hárman jogosan hitték, hogy bementem.
– Ne aggódj – hallottam máris Effie–t. – Megígértem, szóval el fogom intézni. Ez a nő el fog tűnni innen.
– Nem is tudom... – bizonytalankodott Camille, az üres udvaron visszhangzott halk hangja. – Talán hagyni kéne. Azt semmiképp sem akarom, hogy baja essen.
– Akarod vagy sem, hogy elhúzzon? – szegezte neki a kérdést Rebekah keményen. – Láttam, hogy nézett rá Klaus egész este. Ismerem ezt a tekintetet, ilyen az, amikor akar valamit. Nagyon.
– Pontosan – csatlakozott Effie. – Mindannyian tudjuk, hogy te vagy neki a legfontosabb, de ismerjük jól Klaust, addig nem nyugszik, amíg meg nem kapja.
Kis szünet állt be. Legszívesebben lekiabáltam volna nekik, hogy ekkora baromságot rég hallottam, és ha ezt hiszik, egyáltalán nem ismerik Klaus Mikaelsont.
– Na, majd én elintézem – sóhajtott fel Rebekah. – Csak tanuljatok a mestertől.
YOU ARE READING
A kulcsszó: távolságtartás (*Klaus Mikaelson ff * befejezett *)
Fanfiction"Az ilyen szerelem sosem múlik el." Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...