"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Alig telt el két óra, Elijah hozta a hírt, hogy Camille kész a következő véradásra. Tehát megtalálták, meggyőzték és minden rendben. Őszinte megkönnyebbülést éreztem. Arról, hogy miért döntött úgy, hogy vámpír lesz, Elijah nem mondott semmit, én pedig nem mertem megkérdezni. Azt hiszem, féltem a választól.
Camille látványa megrémített. Ennyi véradás után már erőre kapott, jó ideje nem is aludt napközben és ülve evett belőlem, most viszont úgy festett, mintha le akarna fordulni a székről. A mindig gyönyörű, finom vonású lány lisztfehér volt, szeme vörös a sok sírástól, ajka kicserepesedett.
– Jól vagy? – kérdeztem egyből. Camille erőtlenül rám mosolygott.
– Jól. Csak kiborultam. Nem hittem el, amikor mondták, pedig tényleg igaz, hogy a vámpírság hullámzó érzelmekkel jár... Vagy a vámpírrá átalakulás.
– Igen, még homályosan emlékszem rá.
Letelepedtem a szokott helyemre, közvetlenül az ő széke mellett álló székre és odanyújtottam a csuklóm. Talán ha nincs ott Effie, előbb-utóbb összegyűjtöm a bátorságomat, hogy megkérdezzem, miért akarna vámpír lenni. De Effie árgus szemekkel figyelt minket.
Szinte el sem kezdtük, amikor megjelent Klaus. Először csak meglepve, majd már összeszoruló szívvel figyeltem, ahogy Camille mellé áll. A nő a kezét nyújtotta, Klaus először lepillantott rá, majd kis habozás után megfogta. Rám sem nézett.
Mély csend telepedett a helyiségre, csak Camille halk szürcsölését lehetett hallani, ahogy a véremet itta.
Klaus néha odapillantott, ahol Camille ajka rátapadt a csuklómra és olyankor mintha egy szemvillanásnyi időre beborult volna az arca. De lehet, hogy csak képzeltem.
– Szerencsére nemsokára vége – törte meg a csendet Effie érdes hangja. – Már csak pár nap.
A padlóra szegeztem a tekintetemet.
– Akkor végre hazamehetsz, Caroline – csevegett tovább Effie. – Várod már?
– Igen, eléggé – válaszoltam elfúlón.
– Gondolom. Mystic Falls után New Orleans hatalmas változás – bólintott Effie. Egyáltalán nem zavarta, hogy rajta kívül senki sincs társalgós kedvében, csak mondta és mondta.
Ahogy végeztünk, felpattantam a székről elfeledkezve arról, hogy most csapolták meg a vérkészletemet. Megszédültem, mire Klaus ösztönből nyúlt oda, hogy megtartson. Úgy siklottam ki a karjai közül, mint egy angolna. Kerülve a tekintetét egy gépies mosolyt villantottam rá, rebegtem egy udvarias köszönömöt és kirontottam a szobából.
Sietni nem igazán tudtam a vérveszteség miatt. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is hallottam meg a lépteket a hátam mögött. Rettenetesen megijedtem, amikor Klaus a karomnál fogva a hűvös falhoz lökött. Az első meglepetés után máris tiltakozni akartam.
– Mi a franc...
Nem tudtam befejezni, mert megcsókolt. Vadul, mohón. Minden ellenállásom elolvadt, még gondolkodni is elfelejtettem.
– Hallottad Effie–t. Csak pár nap – súgta a fülembe.
Az ő szájából hallva más értelmet kapott az a néhány szó. Ezután otthagyott egyedül a kihalt folyosón. Vagyis hát erősen reméltem, hogy a hatalmas házban nem látott meg minket senki.
