A kulcsszó: távolságtartás (*Klaus Mikaelson ff * befejezett *)

Klaus Mikaelson bosszúja

     Amikor délután megérkeztünk a Mystic Grillbe, Klaus és a hibrid falkája már bevette a helyet. Úgy tűnt, a feltámadásával annyi erőt nyert, hogy még a sarjkötődés is helyreállt. Ő mennyivel jobban járt...
     Figyeltem őt.
     Nem csinált semmit, csak ült azon a rohadt széken a Mystic Grill bárjánál és mégis áradt belőle a sötétség, a fenyegetés, a gyilkos erő. A Föld legveszedelmesebb ragadozója volt: mindenki, legyen az ember vagy természetfeletti lény, tudat alatt érezte, hogy el kellene kerülnie, mégis egy láthatatlan erő vonzotta hozzá, hogy akár öntudatlanul is felajánlja magát a prédájának.
     Most is, egy ostoba tini csak úgy odasétált hozzá, egy teljesen idegen férfihoz, flörtölve, csábosan rámosolygott. Suttogott neki valamit, Klaus visszamosolygott, mint aki bármire kapható, karja lazán ráölelt a lány derekára. 
     Felforrt a vérem. 
     Stefan azonnal Klaus és a lány mellett termett.
     Mi, Bonnie, Elena, Damon és én egy asztal mellett üldögélve figyeltük őket. Klaus csak egy kósza pillantást vetett ránk, mintha csak akkor vett volna észre minket. Odaszólt valamit Stefannak, aki bólintott. Fizettek a pult mögött álló, rémülettől sápadt Mattnek, és kivonultak.
     Elena, Bonnie és Damon látványosan beletemetkeztek a tányérukba, de én le sem vettem a szememet Klausról. Talán azt hittem, bármikor képes lenne a nyakunknak ugrani, vagy dacból, vagy... talán ennyi idő után nem bírtam betelni a látványával. Hiányzott és képtelen voltam félrenézni. 
     Távolságtartás. Távolságtartás. Távolságtartás.
     Az ajtóhoz ért, megfogta a kilincset, de ahelyett, hogy kisétált volna, váratlanul oldalra fordította a fejét. Rajtakapott, hogy őt bámulom. A tekintetünk találkozott és alig láthatóan rám mosolygott, pimaszul, elégedetten, hogy jelezze, lebuktam. 
     A szívem vadul kalapált, mégis dacosan szorítottam össze a szám, és félrenéztem. A szemem sarkából láttam, hogy még szélesebben elmosolyodik. Végül csak kisétált azon a rohadt ajtón. Stefan követte a tekintetét, pár pillanatig figyelt engem, majd Klaus után indult, nyomukban pedig kizúdult az összes hibrid.
     Csak fél óra múlva tért vissza, nyúzott volt és fáradt.
     – A Sidarát akarja. – Alkarjával az asztalra támaszkodott és mintha szándékosan kerülte volna a tekintetemet.
     – Döbbenet – ironizált Damon.
     – Nem mondja meg, minek kell neki – folytatta Stefan.
     – Na vajon minek? – kérdezte Bonnie türelmetlenül. – Ha kegyetlen, gyilkos ősi vámpír lennék, és valami meg tudna ölni, jobban és gyorsabban, mint a fehér tölgy, akkor azonnal el akarnám pusztítani.
     – Pont ezért vigyázunk a Sidarára – jelentette ki Damon határozottan.
     Kösz. Csak azért, mert én vagyok képes egyedül végezni az ősi vámpírokkal. Semmi másért.
     – De úgyis tök mindegy, mert ha megtudja, ki a Sidara, borulnak a tervei – folytatta és kajánul rám mosolygott. Gyilkos pillantást lövelltem felé. Elena a barátja karjára tette a kezét jelezve, hogy több hasonló megjegyzést most már inkább ne tegyen.
     – Már be is költöztek a Mikaelson–villába – folytatta Stefan.
     – De honnan tudta? – kérdeztem. – Hogyan talált ide?
     – Állítólag New Orleans legerősebb boszorkánya vetett ki kereső bűbájt.
     – Hát, a Sidarát más nem is találhatta meg – vélte Bonnie borúsan. Végül is ő maga vetett ki védőbűbájt rám és a házra is, ahol éltem. 
     – A lényeg, hogy sürgősen kell egy terv – közölte Stefan. – Mert arról szó sem lehet, hogy kiadjuk a Sidarát. 
     Halványan rámosolyogtam.

     A régi koliszoba már emlék volt csupán. Elena a Salvatore-villába költözött, Bonnie a nagymamája házában rendezte be a "hadiszállását", én pedig az egyik csoporttársammal  béreltem egy házat. 
     Azon az estén Elena és Damon fuvarozott haza. Elköszöntem, kiszálltam a kocsiból, de ők nem hajtottak el, hanem Elena is kikászálódott az anyósülésről. Együtt indultunk el a bejárati ajtó felé.
     – Nem fog az utcáról elrabolni – mondtam kényszeredett mosollyal.
     – Nem is arról van szó, csak... – megakadt. – Van valami, amit eddig nem mondtunk el neked, de most... Most már tudnod kell róla, most, hogy itt van. 
     – Klaus? – Válaszolnia sem kellett. A gyomrom máris megremegett. 
     Lassan fellépkedtünk az alacsony, fájdalmasan nyögő-nyikorgó lépcsőn, ami a verandára vezetett. A kezemben már ott csörgött a kulcscsomóm.
     – Az van... Szóval az van... – Megint megakadt és idegesen a füle mögé igazította a haját. 
     Megálltunk az ajtó előtt.
     – Elena – szóltam kérlelőn. A szemembe nézett, majd a következő pillanatban hirtelen jött magabiztossággal belekezdett a történetbe. 
     – Azután, hogy meghaltál, bosszút akartunk állni. Meg akartuk ölni. – A szemében még sosem látott tűz lobogott. – Tudtuk, ki ölt meg, szóval utánamentünk, de elkéstünk. Stefan és Damon talált rá, és Damon azt mondja, hogy olyan állapotban volt, hogy majdnem elhányta magát. – A kocsi felé pillantott, a sofőr melletti ablakot leeresztették, egy alkar kalimpált a levegőben. Elena megint hozzám fordult. – El tudod képzelni Damont, ahogy kitaccsol egy hullától? Hát én sem. 
     – Nem biztos, hogy Klaus volt – tiltakoztam. Dehogynem. 
     – Stefan biztos benne, és ha ő azt mondja, akkor az úgy is van. Bosszút állt érted. Mi... – Elena megint megigazította a haját. – Mi nem akartunk szólni, mert minek? De most a városban van és ha szóba kerül... - Megint megakadt. 
     – Nem számít. Még ha ő is tette, az sem miattam volt. Elvesztette az egyik játékszerét és bosszúból megbüntette a tettest. Tipikus Klaus.
     Keveset tudtunk a Sidaráról. Alaric mindössze egy írást talált egy természetfeletti lényről, aminek az a sorsa, hogy a kegyetlen, vérszomjas természetfeletti lények nemezise legyen. Még sejtésünk sem volt, mit jelent ez pontosan, de az már tuti, hogy ha ez igaz, lesz még dolgom Klaus Mikaelsonnal.
     És ha ehhez hasonlókat művel, talán még élvezni is fogom.