"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Lassan ébredtem fel. Jó ideig tartott, amíg eszembe jutott, hol is vagyok és mi történt. Ahogy visszatértek az emlékeim, máris ugrottam volna ki az ágyból, de alig moccantam meg, a karomba éles fájdalom hasított. Feljajdultam és ösztönből nyúltam a vállamhoz.
A csupasz vállamhoz, pedig előző este hosszú ujjú felsőt viseltem. Valami nagyon nem stimmelt. A „fájdalommentes" kezemmel félredobtam magamról a kellemesen meleg takarót. Valaki egy ujjatlan pólót és pizsamanadrágot aggatott rám. Itt. A Mikaelson–házban. Remek.
Körbenéztem. A szoba közepes méretű volt, és bohókásan berendezett. Régies fabútorok, amit mókás kezek pasztelkék és sárga színekkel bemázoltak, vidám hangulatú, színes fotók a falakon, szőtt szőnyeg a talajon. Tetszett.
Kár, hogy le kellett lépnem. De először is át kell gondolnom, hogyan.
Határozott kopogás hallatszott. Nem válaszoltam, de hiába.
– Caroline, hallottam, hogy sikítottál. – Még az ajtón keresztül is érezni lehetett, hogy Klaus nincs jó kedvében. Hát ez kölcsönös.
– Ha már úgyis elraboltatok, mit finomkodsz, egyszerűen gyere csak be.
Klaus benyitott. Amikor meglátta a vállamat, ami kék–zöldben pompázott, arca beborult. Becsapta maga mögött az ajtót, és vámpírsebességgel mellettem termett.
– Hozzá ne nyúlj! – ripakodtam rá. Klaus leült az ágy szélére, a fogával felhasította a csuklóját és felém nyújtotta a lassan csordogáló friss vért. – Sidara vagyok, nekem nem használ a te vámpírvéred – vetettem oda.
– Lehet, hogy te vagy a Sidara, de én sem vagyok átlagos vámpír. Mit veszhetsz azzal, ha kipróbálod? – unszolt barátságosan.
Haboztam. Ahogy apám mondogatta, van, amikor helye van a büszkeségnek és van, amikor nincs. Ez határozottan a második eset. Ha így marad a karom, talán örök életemre fájdalmaim lesznek. Ha adódik lehetőség, hogy helyrehozzam, meg kell ragadni.
Klaus megint felhasította a pár pillanat alatt begyógyult bőrét és aprót nyaltam a véréből. Minden fájdalmam elillant, a kék–zöld foltok elhalványultak, majd eltűntek.
– Köszönöm – dünnyögtem, miközben vállkörzéseket végeztem élvezve a fájdalommentességet. Végtelen megkönnyebbülést éreztem. – Nem tudod véletlenül, hogy ki öltöztetett át? Nem szép dolog az eszméletlen embereket csak úgy...
– Elijah hozott ide, ő meg túl figyelmes, szóval úgy tippelem, hogy valamelyik hibrid nőstény. Én valószínűleg nem lettem volna ennyire tapintatos – tette hozzá. Lett volna egy megfelelő válaszom, de azok az idők már elmúltak. A Mikaelson-villában, Mystic Fallsban értek véget.
– Hát, akkor köszönöm Elijah–nak. És most engedj el. Haza kell mennem, mielőtt a megveszekedett boszorkányod ki nem nyír.
– Te is tudod, hogy azt nem tehetem – mondta Klaus elkomolyodva.
– Camille. – Reméltem, hogy nem hallatszik ki a hangomból a csalódottság. Magam elé húztam a térdemet és átkaroltam. – Akkor vedd le a vérem. Úgy, ahogy régen Elenáét is levetted, hogy hibrideket kreálj. Már este hazamegyek, Camille pedig megissza, és mindenki boldog.
– Nem tudjuk, mennyi vér kell a végső gyógyuláshoz. Valószínűleg sok. Egy átváltozóban lévő vámpírból sokkal nehezebb embert csinálni, mint egy rendes vámpírból. Maradnod kell. – válaszolta Klaus kimérten. – Ismerlek. Úgysem hagynád itt Camille–t. Te nem. De a Mystic Falls-iakban nem bízom.
– Ne bántsd őket! – szakítottam félbe rémülten.
– Semmi bajuk nem esik, ha nem adnak okot rá – felelte ridegen. – De ismerjük Stefant. Tudjuk, mire képes, ha egy nő miatt elborul az agya. Nem kockáztathatok.
– Na persze - hümmögtem, a meztelen lábujjaimat morzsolgatva a kezemmel.
– Caroline. – Ösztönösen néztem fel rá. Hibáztam. Megint. – Azt akarom, hogy maradj. – A pupillája kitágult, ahogy rám erőltette az akaratát: – Nem akarsz elmenni innen. Nem akarsz megszökni. Nem akarsz elmenni, még ha el is jön érted valaki. Ha elvisznek, visszajössz. Amíg azt nem mondom, hogy elmehetsz, itt maradsz.
Erőtlenül biccentettem. Felállt és az ajtóhoz sétált. Megvárta, amíg lassan magamhoz térek az igézésből.
– Camille kedvéért néhányan összejövünk este. Gyere te is. Cami szeretne találkozni veled.
– De ennél az izé... vérivásnál vagy véradásnál vagy minél találkozunk – tiltakoztam kétségbeesetten. – Közben majd beszélgetünk.
– Caroline! – szólt rám Klaus rendreutasítón. – Szeretném, ha jönnél.
Mintha lett volna választásom. Ha nemet mondok, megigéz. Minek tiltakozzak?
