"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Elijah-n kívül Davina volt az egyetlen, akivel hajlandó voltam hosszabb időre is szóba állni. Sajnos, vele csatolt áruként érkezett Kol. Eleinte eléggé gyűlöltem még a gondolatát is, hogy akárcsak ránézzek, de pár nap múlva már kezdtem élvezni a társaságát és ez a tény teljesen váratlanul ért.
Akaratlanul is Camille szavai jutottak eszembe az állítólagos pletykáról, miszerint a vámpírlány megváltoztatta a veszedelmes ősi vámpírt. Klausra és rám ez nem igaz, sőt, hatalmas őrültség, de mi van, ha Davinánál és Kolnál működött (leszámítva a vámpír–dolgot)?
Davina ötlete volt a séta. Kol eleinte zsigerből tiltakozott, de a szerelmének nem volt képes nemet mondani. A hosszúra nyúlt vita végén csak megvakarta a tarkóját és odaszólt nekem:
– Beszélek Elijah–val. Úgyis lelkifurdalása van a Rebekah–balhé miatt. Majd azt mondom, hogy szükséged van rá, mert itt rohadsz el a négy fal között. Bele fog menni, garantálom. Annyira szégyelli magát, hogy valószínűleg bármit megadna neked.
– Ezt miért csak most mondod? – csúszott ki a számon. Mindketten felnevettek.
Egy óra múlva Kol Elijah engedélyével tért vissza.
Elvándoroltunk két nagyobb nevezetességhez, de hamar lelohadt a harci kedvem. Éppen akkor nem passzolt hozzám a turista szerep, ezért aztán csak bóklásztunk, amerre a lábunk vitt.
Letörten konstatáltam, hogy nemcsak a Mikaelson–klán háza, hanem egész New Orleans, a színek, az illatok, a hangok, hangulat azonnal belopta magát a szívembe. Itt még a nap is másképp sütött és az éjszakának is más szaga volt. Kár, hogy miután vége ennek az őrületnek, soha többé nem jöhettem ide, de sajnos nem kockáztathattam, hogy belefussak Klausba.
Levedlettem ugyan a turista szerepet, de az ötödik keréknek így is megmaradtam. Eleinte még nagy döcögősen dumálgattunk, de aztán inkább előrébb bandukoltam az utcán, és odafigyeltem, hogy tartsam is ezt a tapintatos távolságot tőlük.
Annyira élveztem a szabad levegőt, hogy észre sem vettem, a délután estébe hajlik, a népes utcákról pedig átbotorkáltunk egy kihaltabb környékre.
És akkor megtörtént a katasztrófa.
Befordultam a sarkon és ott álltak ők: legalább egy tucat boszorkány. Elszórtan, szobormereven, egyforma egyszerű viseletben, ugyanazzal a hullámos vonalakból és pontokból álló mintázattal az arcukon.
– Boszorkányok – figyelmeztettem Kolt és Davinát, akik csak később értek utol. Közvetlenül a hátam mögött torpantak meg.
– Miriam – suttogta Davina rémülten, hamar meg is értettem, miért: – Minket nem bántanak, de téged... – fordult Kolhoz. – Rohanj, hozz segítséget! – Az ősi vámpír nem vitatkozott, a hátamat megcsapta a szél, ahogy elsuhant. Davina mellém állt, hogy együtt nézzünk szembe a boszorkányokkal.
