"Az ilyen szerelem sosem múlik el."
Amikor Caroline Forbes másodszor is meghal, Sidaraként tér vissza az életbe. A Sidara nem más, mint a Természet alkotta lény, az egyetlen, aki - bár egyszerű emberként él - valójában bármelyik veszedelmes teremtmé...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Elenával és Bonnie–val fiúk, és fiús drámák nélküli napot hirdettünk. Fősuli után beugrottunk pár boltba és a Mystic Grillben zártunk. Nem tartott sokáig, de élveztük. Azt beszéltük meg, Elena fuvaroz haza minket.
Odakint már szuroksötét volt, a parkolóban csak három kocsi dekkolt Elenáén kívül, és mint minden kisvárosban, itt sem mutatkozott egy teremtett lélek sem így, hétköznap este.
Felszabadultan beszélgetve sétáltunk Elena kocsija felé. Épp be akartunk szállni, amikor meghallottuk a szavakat. A mormoló, monoton duruzsolás bezengte a parkolót, körülölelt minket, úgy visszhangzott, mintha egyszerre távolról és közelről, magasból és mélyből érkezne.
– Mágia! – suttogta Bonnie, de mielőtt bármit tehettünk volna, ránk telepedett a sötétség.
Egy kórteremszerű helyiségben tértem magamhoz, egyetlen ablakát vaskos függönnyel takarták el. Az egyik falához három ágyat állítottak, az elsőn Elena, a másodikon Bonnie, a harmadikon pedig én feküdtem.
A kezünket a csuklónknál fogva az ágy fejtámlájához kötözték, a testünket leszíjazták, a szánkat egy vaskos, rossz ízű vászonronggyal peckelték ki. Alig bírtunk mozogni, és ami a legrosszabb, egymáshoz sem szólhattunk. Még Bonnie ereje sem segített a kiszabadulásban. Mint kiderült, fekete mágiát használtak.
Az „érkezésünk" óta nem mutatkozott egyetlen ember sem. Annyit fogtunk fel, hogy magunktól innen sosem szabadulunk.
Erősen gyanítottam, hogy ez a Sidara miatt van. Miattam. A félelem, a tehetetlenség, Elena és Bonnie oktalan szenvedése miatti düh és fájdalom érzései váltották egymást bennem, de az idő múlásával a gondolataim is egyre céltalanabbul csapongtak ide–oda.
Aztán megtörtént.
Az ajtó úgy vágódott ki, mintha egy hurrikán tört volna át rajta, erejétől a fa recsegve hasadt apró darabokra. A ragyogó fénysávból egy sötét alak bontakozott ki. Klaus volt az, arcvonásai megfeszültek a dühtől, szemében ott égett az ismerős gyilkolni vágyás, a ruhája vérben úszott.
Tudtam, hogy vége. Megkönnyebbülést és végtelen hálát éreztem.
Klaus tekintete végigfutott a helyiségen. Látta Bonnie–t, Elenát, majd pillantása megállapodott rajtam. Félelem és fájdalom suhant át az arcán. Azt hiszem.
Utána már minden villámgyorsan történt. Tudomást sem vett Bonnie–ról és Elenáról, ott termett mellettem. Könnyedén, mintha csak papírból lennének, letépte rólam a vaskos köteleket, a számból finoman kiszedte vásznat, majd óvatosan a karjaiba vett. Elindult velem kifelé.
– Bonnie... – motyogtam. Minden szó elképesztő fájdalommal járt. – Elenát!
Klaus ügyet sem vetett rám, csak kivágtatott velem a szobából. A fény elviselhetetlenné vált, szorosan összeszorítottam a szemem, arcomat Klaus vállába fúrtam, szomorúan ismerős illata az orromba szökött. Halk szavakat hallottam, Damon hangja... Távolodó léptek dobogása. Gyengéd kéz érintette a vállamat.
– Most már biztonságban vagy – suttogta Stefan.
– Amíg te itt édelegsz, Bonnie még mindig lekötözve fekszik az ágyon – jegyezte meg Klaus kimérten.
– Bonnie – suttogtam és megpróbáltam kinyitni a szememet.
– Már mennek érte – mondta Klaus gyengéden és megint megindult.
Végül csak sikerült hunyorogva körülnézni. Egy szűk lépsoron haladtunk lefelé, összefirkált falak között. Mindenhol ruhakupacok hevertek. Akkor még túl tompa voltam ahhoz, hogy felfogjam, emberek voltak. Halott emberek. A fogvatartóink.
Egy hatalmas előtéren vágtunk keresztül, majd végre kijutottunk a ház elé egy foltokban füves térségre. Klaus lassan talpra állított.
– Jól vagy? – kérdezte az arcomat fürkészve.
– Jól, köszönöm.
Hátrált egy lépést, de árgus szemekkel figyelt, tényleg képes vagyok–e megállni a lábamon.
– Hol vannak már? – kérdeztem az ajtót kémlelve. Végszóra feltűnt Damon és Elena, majd röviddel azután Stefan támogatta ki Bonnie–t. Most, hogy biztonságban tudtam őket is, Klaus felé fordultam. – Kik voltak ezek? – Tudnia kellett, hiszen valahogy ránk találtak.
– Ne érdekeljen. Majd én elintézem – felelte. Felismertem a jeleket. Tapasztalatból tudtam, hogy a bosszúra éhes Klaus a legfélelmetesebb, legborzalmasabb, legveszedelmesebb dolog, amivel valaki szembetalálhatja magát. Rátettem a kezemet a karjára. Klaus meglepetten nézett rám.
– Ne csináld – kérleltem halkan. Türelmetlenül félrenézett.
– Ez nem tartozik rád. Ezek New Orleans-i boszorkányok voltak. Ez New Orleans-i ügy.
Megkönnyebbültem. Tehát akkor mégsem a Sidara miatt...
Távoli sziréna szakította félbe a beszélgetést. Mennünk kellett, mielőtt valakit érdekelni kezdte volna, mi miért történt itt.
Aznap este átjött az anyám, hogy megkérdezze, mit keresnek Mystic Fallsban az ősi vámpírok, csak mert őt is rendszeresen meglátogatja Kol Mikaelson. Nagyon kedves vele, meg minden, de akar valamit, az látszik.
Minden fájdalmam elillant.
Kol Mikaelson! Az anyám közelében! Azt hiszem, soha életemben nem voltam még olyan dühös és rémült és tehetetlen egyszerre.
