A tükör túloldalán

Prológus

   Velaris egyik takaros, folyóparti házában éppen lefekvéshez készülődött egy család.
   A gyerekszobába behallatszott a Sidra vizének zúgása, ami így tavasz közeledtével az olvadó hó miatt erősebb volt, mint az év többi részében.
   A kislány még visszarakta a polcra a vacsora előtt olvasott könyvét, majd lassan az ágya felé vette az irányt, ahol édesanyja és édesapja már várta őt. Anyukája felhajtotta neki a paplant is, hogy a kislányát betakargathassa. A lányka kicsi, csillagokkal díszített zokniba bújtatott lába alig keltet bárminemű zajt a faborítású padlón.
   Felpattant a matracra és lefeküdt. Sötétkék hálóingje elterült körülötte, olyan volt akár a csillagok nélküli égbolt a leghidegebb téli éjszakán. Az anya betakarta a kislányt, akinek gesztenyebarna haja szétterült a puha párnán, és belepuszilt a selymes hajzuhatagba. A lányka apukája megismételte felesége mozdulatait és ő is egy szeretetteljes csókot nyomott lánya fejére. Jó éjszakát kívántak neki, majd menni készültek, de a lányka utánuk szólt:
   - Anya, apa mondotok nekem egy mesét? – kérdezte a lányka csillogó szemekkel.
   A két szülő egymásra nézett, majd mindketten elmosolyodtak, de olyan igazi szívből jövő mosollyal, ami mindig hasonló tettre késztette a kislányt is. Szülei visszatelepedtek a kislány ágyának szélére és egymás kezét szorongatva néztek oly nagyon szeretett lányukra.
   - Elmondjuk neked azt a mesét, amit mi a legjobban szerettünk kiskorunkban? – kérdezte a lányka apukája kellemes, megnyugtató hangon.
   A kislány bólintott egyet és érdeklődéstől csillogó tekintetét szüleire függesztette. Alig várta, hogy belekezdjenek a mesélésbe, hisz nagyon sok történetet hallott már a szüleitől. Igazakat, amik a családjáról vagy az otthonáról, az Éjszaka udvaráról szóltak. Olyanokat, amik a főuruk és uralkodónőjük történetét regéli el. De kitalált történeteket is hallott már sárkányokról, kalózokról, de még unikornisokról is, amiket a szülei mindig ugyanakkora beleéléssel találtak ki és meséltek el neki.
   Ez viszont egy új mese volt, amit még nem hallott. Egy olyan mese, amit a szülei nem abban a pillanatban találnak ki neki, nem is a színtiszta igazat mondták, hanem nekik is a szüleik mesélték el.
   - Ez nem is mese, sokkal inkább legenda, de neked még nem mondtuk el. Ez egy olyan legenda, amit minden tündér- és embergyerek hall a szüleitől. Mi is a szüleinktől hallottuk, akik pedig a saját szüleiktől hallották – magyarázta a lánynak az anyukája.
   A kislány egyre izgatottabb lett és kiment minden álom a szeméből, de nem mintha eddig olyan álmos lett volna. Minden este a megszokott estimese után még sokáig szokott forgolódni az ágyában és lopva a behúzott függöny mögül mindig a különböző fényekben pompázó Velarist kémlelte, hiszen éjszaka a legszebb a csillagfények városa.
   - Egy olyan történetet fogsz hallani, ami egy tűzszívű királynőről szól, aki nagyon szerette a királyságát – kezdte az apja.
   - A történetünk egy másik világban, Erilea kontinensén egy Terrasen nevű országban kezdődik. Egy csodálatos éjszakán, amikor a Szarvas csillagkép, Észak Ura a legfényesebben ragyogott az égen. Ekkor született meg Terrasen legnagyobb uralkodója Aelin Ashryver Galathynius, a tűz örököse. Aelin királynő, aki a legendák szerint tűzben égő szíve minden dobbanásával szerette és védte az országát – vette át a szót az anyja. Majd egymást folyton félbeszakítva elmesélték kislányuknak a tündérkirálynő történetét és minden hőstettét.
   Olyanok voltak, mint a gyerekek, állapította meg a kislány magában mikor szülei egy újabb jóéjt puszi után magára hagyták a szobájában. De az ágyában fekve még azon gondolkozott, hogy mi lehet azzal a királysággal, amit az a bátor és önfeláldozó királynő oly sokáig védett és szeretett.
   A gondolatok folyamatosan keringtek a fejében és nem tudott elaludni. Felkelt az ágyából, vállára terítette a takaróját és az ablak elé sétált, elhúzta a függönyt, majd a lehető leghalkabb mozdulatokkal kinyitotta szobája ablakát.
   Hűvös levegő simította arcon a kislányt, akin végig futott a hideg, bár a takarója melegen tartotta kicsinyke testét. Velarisban még így tavasz elején kifejezetten hűvösek voltak az éjszakák. Az összes utcán sétáló tündéren kabátot, de egyen-kettőn még sálat és sapkát is lehetett látni. A felhők között pedig csak még hidegebb lehetet, így az illíreket is mindig vastag bőrruhájukban lehetett csak észrevenni. Azon az éjjelen pedig még a tündérek leheletét is látni lehetett, apró kis párapamacsok lebegtek ki a kislány száján is, amikor az felsóhajtott.
   Gyors pillantást vetett a városra, de most ahelyett, hogy tovább fürkészte volna az utcákat, feltekintett az égre, a hold és a csillagok felé. Könyökével rátámaszkodott a párkányra és tenyerébe támasztotta az állát, így szemlélte az ámulatba ejtő horizontot.
   Szeme kiszúrta a legfényesebben ragyogó csillagot és eszébe jutott, hogy egy másik talán létező, de talán csak kitalált országban egy tűzszívű királynő lehet, hogy éppen ugyan ezt teszi, csak ő a Szarvas csillagcsoportot bámulja áhítatos tekintettel, ami minden terrasenit hazavezet. Sokáig nézte a sötét eget, amit csak az apró fénypontok és a hold vékonyka sarlója világított be.
   Egy kósza hullócsillag bukkant fel ekkor az égen, és a kislány halkan maga elé suttogta legnagyobb kívánságát:
   - Olyan bátor és önzetlen szeretnék lenni, mint az a királynő.
   Majd lenézett a városra, de sokszor tekintett még vissza az égen a legfényesebben ragyogó csillaghoz és még többször kalandoztak el gondolatai Aelin Ashryver Galathynius, a tűz örököse felé, aki a kislány legnagyobb példaképe lett.