A tükör túloldalán

6. fejezet

Ismét csütörtök, ismét egy újabb rész. Igazából csak remélni tudom, hogy tetszik nektek a történetem és annak a lassú, de biztos alakulása. Mára viszont már csak jó olvasást kívánok nektek, én pedig megyek és folytatom a fejezetek kitartó pötyögését abban a reményben, hogy tetszik nektek a munkásságom.

Feyre szemszöge:

- ... Ti itt élő, megtestesült legendák vagytok!

   Kijelentésemet nagy csend követte. Mindenki a másikat fürkészte. Aelin és társai arcára semmitmondó kifejezés ült ki.
   - Hát... ez meglepő. Igazából nem is tudom, hogy kéne most erre reagálnunk – szólalt meg Lysandra megtörve a hallgatást, habár kijelentése inkább szólt társainak, mint nekünk.
   - Különös belegondolni, hogy egy másik világban is létezünk, vagy legalábbis, már hallották a nevünket, tudják miket értünk el az életünkben. Kissé mondjuk ijesztő, hogy ismernek minket, de mégis valahogy jó érzéssel tölt el, hogy lehet, hogy egy számunkra ismeretlen világban lehetnek olyanok, akik felnéznek ránk és tetteinkre – motyogta Fenrys miközben lassú mozdulatokkal az állát dörzsölgette.
   - Egyet értek, de azért a hírnévhez már hozzászoktunk – mondta Aelin majd halkan elnevette magát. A feszültség érezhetően feloldódott mindenkiben. – Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én majd éhen halok és szerintem a beszélgetést vacsora közben is tudnánk folytatni. Márpedig lenni mit megbeszélni.
   - Én máris kedvelem – jelentette ki széles mosollyal az arcán Mor, Cassian pedig hatalmas vigyorral a fején heves bólogatásba kezdett.
   Mind az asztal felé vettük az irányt. Az asztal mind a négy oldalára kerültek székek. Én Rhysand mellett foglaltam helyet, velem szemben pedig Aelin helyezte éppen kényelembe magát Rowannel az oldalán. Az asztal másik két oldalát pedig udvaraink tagja népesítették be. Rowan közelében Fenrsy ült Lysandraval és Aedionnal. Aedion mellé pedig Amren telepedett le Rhys közelébe. Az én oldalamon közvetlenül Mor foglalt helyet. Mellette Azriel és Cassian a külön szárnyakra tervezett székekben kényelmesedtek el.
   Rhysand intett egyet és az asztal hirtelen megtelt finomabbnál-finomabb falatokkal. Különféle sült húsok, köretek és minden mit az ember csak el tud képzelni. A szakács tényleg kitett magáért. Mindenki szedett magának a tányérjára, de a megszokott vidám fecsegés most elmaradt. Kínosnak is nevezhető csend telepedett az étkezőre. A kések és villák porcelán tányérral való koccanását kísérő hangon kívül semmi nem szakította meg a lassan már folytogató némaságot.
   Miért van ekkora csend? - kérdeztem Rhyst.
   Szerintem senki nem meri feltenni a legfontosabb kérdéseket – válaszolt.
   Hát akkor tegyük fel mi azokat és legyen végre vége ennek a hallgatásnak! – hangom magabiztosan csengett még a fejemben is.
   - Véleményem szerint van pár kérdés, ami mindenkit foglalkoztat. Viszont nekem elegem van ebből a hallgatásból szóval felteszem a jelen pillanatban legfontosabb kérdéseket – kezdtem bele és Aelin szemébe néztem. – Honnan tudtátok, hogy ebbe a világba kell jönnötök? Hogy jutottatok ide? Hogy kerültetek a börtönbe és miért pont a Csontfaragó cellájában bukkantatok fel?
   Aelin letette a villáját és mélyen a szemembe nézett.
   - Már jó ideje üldöztük azt a sötétséget a mi világunkban és mindig mikor azt hittük a nyomára bukkantunk, hirtelen szem elől tévesztettük. Több hónapja jártuk már az utakat és kergettük ezt a nyomasztó jelenséget. Nem tudom mennyire ismeritek a térképeinket, de a lényeg, hogy pár hete hírt kaptunk arról, hogy a Nyugati-pusztaságban nagyon sok sötét erőt érzékelnek az ott élők. A Boszorkány-királyságtól délre a bogdanoi őserdőre szűkítettük a forrás helyét. – Aelin abbahagyta a beszédet és Rowan vette át tőle a szót.
   - Mikor odaértünk a hírek igaznak bizonyultak, olyan erős volt a sötét kisugárzása az erdőnek, amit eddig szinte soha nem tapasztaltunk. Így hát elkezdtük átkutatni. Több különös dolgot is felfedeztünk. Nem szokványosokat, amiket még a legvadabb rémálmainkban sem tudtunk volna kitalálni.
   - Egyszerűen borzalmas volt az erdő – szólalt meg Aedion. – Olyan volt, mintha elszívták volna az életet és a jókedvet az egész helyről. Rowan és Lysandra madártávlatból vizsgálta a terepet, míg mi a földön vetettük be minden erőnket – Aedion elhallgatott nehezére esett erről beszélni.
   - Minden fa elvesztette az erejét. Úgy néztek ki mintha... Nem is igazán lehet szavakba önteni. A törzsük fekete színűvé vált, a leveleiket nem hullatták el, de azok is elszíneződtek. Mintha méreggel szívták volna meg magukat. Ijesztő volt. Egy darab élőlényt sem találtunk az erdőben. Minden állat elmenekült onnan, aki pedig ott maradt annak már csak a tetemét találtuk. Kihallt volt minden, de mégis az a sötét jelenlét mindenhol ott volt – mondta Lysandra.
   - Ilyen szintű pusztítással még nem találkoztunk. Napokon át jártuk az erdőt, hogy megtaláljuk a forrást. Sok mindent találtunk, de a sötétség magját nem. Volt ott szétcincált állat tetem. Furcsa írások és jelek a fák törzsébe vésve, a földbe karcolva. Különös talán áldozati oltárra emlékeztető kőállványok és azokon furcsa vasüstök. Embert hála az isteneknek nem találtunk, de sok vér volt az erdőben, rengeteg vér. – Fenrys szeme elhomályosult beszéd közben, mintha gondolatban visszatért volna a fekete erdőbe.
   - Minden nap előre repültünk Rowannel, hogy felmérjük a terepet. Egyik nap felderítéskor megláttunk egy különös házat. Már csak ránézésre is látszott, hogy ott nagyon rossz dolgok zajlanak. A ház sötét volt. Nem szűrődött ki fény, életnek semmi jele nem mutatkozott, de mindketten tudtuk, hogy onnan ered ez a sötétség. Éreztük, jobban, mint előtte bármikor, szinte ontotta magából a ház. A fák az épület körül egyszerűen már lehetetlenül feketék voltak, és úgy nézett ki, hogy minden vérnyom egy pontba fut össze a ház előtt. Így visszamentünk és szóltunk Aelinéknek, hogy már közel vagyunk a forráshoz – nézett Lysandra végig a társain.
   - Úgy siettünk vissza, ahogy csak tudtunk. Már jóideje megvolt a tervünk, hogy mit teszünk, ha eljutunk a forráshoz és az utazásunk kezdete óta gyűjtögettünk az erőnket a harchoz. Alkonyat előtt visszaértünk a viskóhoz a többiekkel és amilyen gyorsan csak tudtuk felmértük a terepet. Mindenki elfoglalta a helyét, körbekerítettük a házat. Éppen készültem leadni a jelet a támadásra, amikor minden eltűnt. Egyszer csak felszívódott. Az a sötét jelenlét, akkor nem elhalványult, ahogy előtte tette már oly sokszor, hogy eltűnhessen előlünk. Egész egyszerűen szertefoszlot – magyarázta Rowan.
   - Fogtuk magunkat és bemerészkedtünk a kunyhóba. Bár már tudtuk, hogy nem lesz ott az a valami, vagy valaki. Így derítettünk arra fényt, hogy elszökött szó szerint az orrunk elől. A kunyhóban egyébként szinte semmi nem volt egy rossz katonai ágyon, egy asztalon, amit pár könyv és néhány szétszórt lap fedett és egy tükrön kívül. A papírokat és a könyveket nem tudtuk elolvasni, valami különös számunkra is idegen nyelven írták őket, de elraktuk őket és magunkkal hoztuk mindet. Átkutattuk az egész házat, de semmi mást nem találtunk ezeken kívül – tartott Aelin egy pár másodpercnyi szünetet.
   - De akkor mégis, hogy tűnt el előletek? – húzta fel egyik szemöldökét kérdés közben Cassian.
   - Ott volt az a furcsa tükör. Ez a valami pedig csak úgy eltűnt. Viszont ez nem boszorkánytükör volt. Azt egyből felismertük volna, hiszen nemrégiben olyan tornyokkal szálltunk szembe, amik tele voltak olyan tükrökkel. Ez viszont... Ne is tudom minek lehetne hívni. Furcsán nézett ki. Nagy bronzkeretben volt, amit egy saját farkába harapó kígyó formájára kovácsoltak. Lehet, hogy csak a fényviszonyok miatt, de úgy nézett ki, mintha a tükör üvegrésze is olyan fekete lenne, mint a fák törzse, de valahogy mégis tükör volt. Igazán nehéz ezt elmagyarázni – folytatta Aelin megkezdett gondolatát az unokatestvére.
   - Az a valami csak a tükrön át tűnt el! – jelentette ki Rowan. Mind meghökkentünk és bár még távol álltunk attól, hogy mindent megértsünk már elkezdett néhány dolog összeállni. De az a furcsa tükör, olyan ismerős volt a leírás.
   Bronzkeret, farkábaharapó kígyó, fekete üveg, miért érzem azt, hogy már láttam ezt valahol? – kérdeztem Rhyst gondolatban.
   - Arra is rájöttünk, hogy a tükör nem a mi világunkon belül helyezi át a személyeket, hogy ha szabad így fogalmaznom. Az a tükör világok között nyit átjárót. Azonban ennek nem lenne szabad működnie, mivel a valgok elleni háborúban én bezártam minden létező kaput, ami csak különböző világok között húzódott. A szó legszorosabb értelmében zuhantam keresztül az összes létező világon, hogy magam után minden ajtót bezárjak és ezzel akadályozzam meg, hogy a valgok más birodalmakat is le tudjanak igázni. A ti világotokon is átzuhantam, de az ajtókat bezártam. Ez a tükör viszont egy illegális kaput nyitott, amiről nem tudtam, hogy létezik. Valahogy más képen működik, mint azok a kapuk, amiket én bezártam – folytatta Aelin és hangjában igazán furcsa él csendült.
   - De a mi ismeretlen alakunknak sikerült erre rálelnie és az utolsó pillanatban sikerült meglógni előlünk. A tükrön keresztül jutott át a ti világotokba, pont úgy, ahogy mi is. Mikor átléptünk rajta abban a cellában kötöttünk ki, ahol volt egy másik tükör. A mi világunkban lévőnek a párja, és innentől már ti is tudjátok az ittlétünket övező rejtélyt – fejezte be Aelin.
   A felismerés szinte villámként csapott le rám. Barátaim szemében azonban nem láttam, hogy megértették volna a dolgok fordulatát. Rhys megérezhette a kötelékünkön a döbbenetet, de az oly nyilvánvalóan ült ki az arcomra, hogy mindenki láthatta azt.
   - Minden rendben, Feyre? – kérdezte Azriel.
   - Igen... - szünetet tartottam, hangom elhallt, de senki nem szólalt meg. Mindenki várta, hogy folytassam.
   - Tudjátok ugye, hogy milyen tükör van a Csontfaragó cellájában? – néztem körbe barátaimon, akik mind bólintottak.
   - Az Ouroboros – mondta ki hangosan Rhysand.
   - Ahogy mondod – bólintottam. - Egy különleges tükörről van szó, ami egykor egy Takács nevű szerzet tulajdona volt. Majd a Takácstól Keirhez és családjához került. Ezt a tükröt kérte a Csontfaragó azért cserébe, hogy beszálljon a háborúba és a mi oldalunkon harcoljon. A tükröt Keir nekünk ajándékozta, de csak úgy tudtam azt birtokolni, hogy belenézek, ezzel viszont akadtak problémák. A tükör megmutatja milyen is vagy valójában, milyen a valódi éned és ezt nem mindenki képes elfogadni, sőt a legtöbben beleőrülnek. Így egy háború előtt had ne kelljen mondjam, hogy nem igen volt ínyemre az, hogy beleőrülhetek már csak abba is, hogy rápillantok egy öreg tükörre. Mikor kutattam valamiféle kiskapu után, hogy hogyan is tudnám megszerezni, anélkül, hogy belenéznék sok filozófus, író és egyéb tündér munkáját olvastam, ami erről a tükörről szólt – néztem körbe az asztalnál ülőkön. Mind lélegzet visszafolytva figyeltek.
   - A lényeg az, hogy a tükörnek roppantul rossz híre volt. Az egyik filozófus azt írta, hogy lehet a Takács gonoszsága mérgezte meg a tükröt, aki imádta magát nézegetni benne. Egy másik azt írta, hogy a Takács használta a tükröt arra, hogy fiatal és szép nőket kutasson fel a világban. A nőket üldözte és megölte azért, hogy álltaluk önmagának biztosítsa az örök fiatalságot és ebben lehet némi igazság. Egy másik történet viszont azt állította a tükörről, hogy egy sötét királynő tulajdona volt réges-régen. De a királynő folyamatosan attól tartott, hogy ellopják tőle a tükröt. Ezért állítólag soha nem hagyta el a lakhelyét, mert úgy féltette. Azt is írták, hogy nagyon sötét varázslatok segítségével védte azt, hogy ne tudják tőle ellopni, de a varázslatok a tükörnek is ártottak. Beszívta magába a sötétséget és onnantól kezdve már nem úgy működött, ahogy előtte. Habár ebben a történetben arról nem írtak, hogy pontosan, hogy működött előtte a tükör. Csak utalások voltak arra, hogy a királynő soha nem volt magányos, amikor ott volt a tükör. De arra is kitértek, hogy a királynő sok helyet látott életében, ami ugyebár akkor lehetettlen, ha soha nem hagyta el a védett helyet – befejeztem a történetet és vártam, hogy a többiek is azokon a kérdéseken kezdjenek el most már rágódni, amiken én.
   - Szóval szerinted ennek a sötét királynőnek vagy a Takácsnak lehet köze a tükör létezéséhez? – nézett rám kérdő pillantással Rowan.
   - Én csak azt mondom, hogy mind a két történetnek lehet alapja. Ha az Ouroborosnak tényleg két példánya van, akkor meglehet, hogy mind a két történet igaz, vagy legalábbis tartalmaz igazságot – néztem Rowan éles zöld tekintetébe.
   - Végül is a Takács valahogy szedte az áldozatait és nem hiszem, hogy az összes csak az erdőben kóválygó turista lett volna. Azt pedig pontosan tudjuk, hogy a tükör kié volt a mi világunkban. Az az egyetlen kérdés, hogy a tiétekben ki birtokolta a párját – mondta Cassian.
   - Túl sok a megválaszolatlan kérdés ahhoz, hogy ezt így kijelentsük. Ki volt pontosan a Takács? Hogy került hozzá a tükör? Hogy hozták össze azt, hogy két külön világban jelenjen meg ugyanaz a tükör? Mire használták ezt a kaput? De, ami most engem igazán érdekel az az, hogy ki is lehetett ez a sötét királynő, aki a mesében szerepelt! – Aelin minden mondatával egyet értettem és bár voltak már kérdések, amiket sikerült megválaszolnunk, még így is több volt a megoldatlan rejtély. Viszont, ha ezt a tudatlanság, nem sikerül felcserélni minél hamarabb tudásra, az hamar okozhatja teljes világok vesztét.
   Minél hamarabb le kell jutnunk a könyvtárba, hogy bele tudjunk kezdeni az újkeretű kutatásba, de előbb még ezt a vacsorát kell befejeznünk. Egyben viszont teljesen biztos vagyok, még jó pár megoldatlan kérdés fog a mai este folyamán a fejünkre szakadni.