A tükör túloldalán

1. fejezet

Feyre szemszöge:

   A háborúnak vége!
   Szinte el sem hittük. Mindig mikor körbe néztem társaim tekintetében, ugyan azt láttam, mint ami minden alkalommal szembenézett velem a tükörben. Mind fáradtak voltunk, és mind azt hittük, hogy bármelyik pillanatban felébredhetünk ebből a csodás és békés álomból, hogy szembesüljünk a rút valósággal, és a benne tomboló erőszakos háborúval.
   De ez nem történt meg. Napok teltek el, majd hetek, aztán hónapok és még mindig béke honolt szép hazánkban. Kezdtük végre teljesen felfogni, hogy vége. Nincs több csata, nincs több felesleges halál, nincs többé Hybern királya.
   Végre elkezdődhetett a nyugalom és a béke kora. Na, meg persze az újjáépítések ideje.
   Az Éjszaka udvara, bár szerzett pár sebet a harcok során, még így is mi távoztunk szinte a legkisebb területi csapásokkal. Viszont nem kevés remek harcost vesztettünk el. Jó pár illír, Sötétséghozó és velarisi katona is elesett az ütközetben. Sajnálatos dolog, de a múltat már nem másíthatjuk meg, nem mehetünk vissza, hogy megpróbáljuk megmenteni őket, bár bármit megtettünk volna azért, hogy néhány emberért visszamenjünk az időben.
   A háború utáni első félévben rendeztük saját udvarunk sorait. Meggyászoltuk halottjainkat, és újjáépítettük városainkat. Mindenkinek szüksége volt a rendre, hogy tovább tudjunk lépni. Együtt sikerült megoldanunk.
   Miután mindent rendbe raktunk a saját házunk tájékát, felajánlottuk segítségünket azoknak az udvaroknak, akik jobban elszenvedték a csaták következményeit. Sokat segédkeztünk a Nyár udvarában, Tarquin habár nem kért segítséget, de örömmel fogadta a segíteni kívánó velarisi lakosokat és természetesen minket is. Egészen szoros barátság alakult ki köztünk és a Nyár udvarának főura között. Rhys és Tarquin kifejezetten jóban lettek, és Amren meg Varian herceg szerelme, igazán jó kifogás volt a gyakoribb látogatásokra.
   Próbáltunk a Tavasz udvarának is támogató kezet nyújtani, kisebb-nagyobb sikerrel. Pár nagyobb faluban és azok környékén sikerült segítenünk az újjáépítésben, de mikor felajánlottunk egy erős szövetséget, Tamlin megköszönte az addigi segítséget, majd megkért minket a távozásra.
   A Tavasz udvarával tehát továbbra is feszült a viszonyunk, de érezhetően javultak a dolgok. De nem csak a Tavasz és az Éjszaka udvara között. A háború után mindenki végig gondolhatott mindent miközben a sebeiket nyalogatták, és azok az udvarok, akiket eddig valami feszültség választott szét, minden erejükkel próbáltak megbékélni a másikkal.

   A háború utáni első évet sikeresen zártuk.
   Saját udvarunk újra ragyogott. Velaris fényei még csodásabban ragyogtak, mint előtte bármikor. Sokkal színesebb lett az egész város, miután megnyitottuk kapuit a többi udvar előtt. Szinte minden udvarból jöttek a látogató tündérek, akik kíváncsiak voltak az udvarunk álmokkal teli oldalára is.
   Bár az Álmok udvara ragyogott és mi minden oda látogatónak megmutattuk milyenek is vagyunk igazából, a Rémálmok udvara továbbra is létezett, és a Keirrel kötött üzletünk ott lebegett a fejünk fölött akár egy bárd, ami bármikor lesúlythat ránk és porrá zúzhatja az összes tervünket. De mi próbáltunk a jövőbe tekinteni, és a Keirrel való megállapodásunk ránk eső része egyelőre nem volt még napirendre tűzve.
   Szóval ezt a csekélységet leszámítva jól mentek soraink. Rhys és én boldogok voltunk, az udvarunk szinte teljesen rendbejött és mindenkin látszottak a gyógyulás nyomai. Sikerült. Mindenki túlélte és mindent túléltünk.

   Legalábbis azt hittük, hogy mindent túléltünk.
   Egy évnél alig több szabad boldogság jutott nekünk, mert miután minden visszaállt a régi kerékvágásba egy új gond ütötte fel a fejét. Egy teljesen ismeretlen gond, amiről senki nem tudott semmit, sem a főurak, sem a főtündérek, de még a legalacsonyabb rangú tündér vagy ember sem. Senki nem tudott semmit, de mindenki érezte a változást.
   Habár nehéz lett volna nem érezni, azt az ismeretlen eredetű, de annál erősebb sötét jelenlétet, ami megrontotta azt a kevés boldogságunkat is.
   Szinte egyik napról a másikra jelent meg, kis hazánkban teljesen elnyomva minden vidámságot és fényt. Egy sötét, teljesen megmagyarázhatatlan erő.
   Minden főúr, teljes erőbedobással próbálkozott rájönni a magyarázatra, rájönni, hogy mi ez a furcsa jelenlét, de akárhányszor próbálkoztunk minden felvetésünk és erőfeszítésünk a porba hullott. Egyetlen főúr sem tudott mit kezdeni a fennálló patthelyzettel. Sem Helion és felbecsülhetettlen mennyiségű tudást őrző könyvei, sem Thesan és elképesztően tehetséges tudósai, de Rhysand és csapatunk sem tudott semmit tenni annak érdekében, hogy megszüntessük ezt az egyre feszültebb és napról-napra fenyegetőbb légkör.
   Hónapok óta próbáltuk kideríteni mi lehet ennek a hátterébe, sikertelenül. Mindenki kezdett belefáradni a sikertelen próbálkozásokba, de míg mi egyre reményvesztettebben, fáradtabban álltunk a dolgokhoz, addig ez a sötét erő egyre erősödött. Mindenki érezte, de még sem tudta senki beazonosítani a hollétét vagy a forrását. Mindent körüllengett a nyugtalanító sötétség.
   A hónapok sikertelen próbálkozásai bélyeget nyomtak hangulatunkra, és bár próbáltuk minél derűlátóbban nézni a dolgokat, nem sok derű szorult a napjainkba. Minden apró boldogságmorzsába reménytelenül, kétségbeesetten kapaszkodtunk. Egyik pillanatban még azt hittük találtunk valami nyomot, ami sikerhez vezethet, de amilyen hirtelen bukkantunk rá arra, olyan gyorsan bizonyult az esélytelen vállalkozásnak. De nem adtuk fel. Nem adhattuk fel. Muszáj volt küzdenünk.

   Még egy nap, amit megint a könyvtárban töltöttem.
   Az elmúlt időben több időt töltöttem idelent, a Szél háza alatti könyvtárban, mint a városi házunkban. Nem egyszer fordult az elő, hogy elaludtam a könyvek felett, és reggel arra ébredtem, hogy a városi házunkban lévő Rhyssal közös hálónkban keltem, a társam mellett.
   Most sem történtek másként a dolgok. Előző este egy igen ígéretesnek tűnő ősöreg könyv olvasása közben elbóbiskoltam. Rhys megint hazahozott. Most pedig ölelő karjai között ébredtem, mosollyal az arcomon.
   - Jó reggelt! –köszöntött és hallottam a hangján, hogy mosoly játszik ajkain. Megfordultam ölelésében és belenéztem a szikrázó ibolyakék szempárba. Megcirógatta arcom, majd kisepert egy igen rakoncátlan tincset a szememből.
   - Jobbat! – mondtam, mert ekkor megéreztem a múlt éjjeli több órányi görnyedés következményét, a folyamatos tompa fájdalmat az egész gerincemben.
   Rhys felkuncogott, majd kikászálódott az ágyból és csintalan mosollyal az arcán nézett vissza rám.
   - Sokáig olvastál Szerelmem? – kérdezte.
   - Te is tudod, hogy igen – nevettem. – Reggelizünk? Egyszerűen farkaséhes vagyok. – mondatomat egyből alá is támasztotta gyomrom hangos korgása. Rhys elmosolyodott, majd rosszallóan megrázta a fejét.
   - Tegnap reggel óta nem ettél semmit – nem kérdezte, csak megjegyezte egy kis dorgáló éllel a hangjában.
   Mindketten felöltöztünk, majd lebaktattunk a földszintre, ahonnan már isteni illatok szöktek fel az emelet felé, így csak az orrunkat követve indultunk a konyha irányába. A frissen sült kenyér aromája lengte körbe a helyiséget és többen is tébláboltak már az étkező asztal környékén arra várva, hogy mindenki leülhessen végre reggelizni.
   Cassian és Azriel az asztal körül sündörögtek, míg Elain az árnyékikrek, Nuala és Cerridwen segítségével hordta ki a konyhából a finomabbnál finomabb falatokat. Mikor lerakták az utolsó tálat is Mor is felbukkant és mind helyet foglaltunk.
   Amren nem járt be mindig reggelizni és valószínűleg jelenleg is Varian társaságát élvezi ki a lakásában. Nesta sem jött el hozzánk többször, mint ami szükséges volt. Még Elain sem tudta rávenni szinte egyetlen közös reggelire, vagy vacsorára sem.
   Elain azonban most boldog mosollyal az ajkán nézte, ahogy elfogyasztjuk a reggelit, amit ő készített a két kezével.
   Idilli hangulatú reggelinket azonban egy erőteljes és igazán ingerült kopogás szakította félbe. Majd az ajtó kitárult, Rhys erejének köszönhetően és egy eléggé megviselt feketébe öltözött katona futott be hozzánk az étkezőbe. Jobban megnézve öltözéke hasonlított arra, amit a börtön őrei viseltek, nem is hasonlított, hanem az volt. A börtön egyik őre állt előttünk.
   Mélyen meghajolt, majd szólásra nyitotta száját.
   - Főúr, Főúrnő! Sajnálom, hogy megzavarom magukat a reggelijük közben, de valami nagyon nincs rendben a börtönben!